Érdemes beleolvasni az elrettentő kisfilm több száz kommentjébe is. Az embertelen munkát végző románokat többen is megszólják, ami lavinaáradatot indít el a munkavállalók pártfogói részéről. Sokan kiborulnak, hogyan lehet Romániában 300–400 euró fizetésből megélni, miközben Németországban ennek a többszörösét keresi meg a mezőgazdasági munkás. Hogy pontosan mit jelent ez a „többszörös összeg”, a hozzászólásokból nem derül ki, a valóságban azonban havi ezer euró körüli fizetés. Amiből le kell vonni az ott-tartózkodás költségeit, így a „boldog” spárgaszedő alig jár jobban, mintha a családja mellett itthon keresne magának munkát.

Minden jel szerint Romániában a külföldi vendégmunka össztársadalmi igény. Olyan divattá vált, amiből egyre kevesebb fiatal akar kilógni, hiszen általános vélemény szerint idehaza nem lehet megélni. Az állandó romániai vándorlás azonban nem új keletű. Hogy csak a Ceaușescu-rendszernél maradjunk, a nyolcvanas években a Jászvásár–Temesvár-vasútvonalon akkora volt a zsúfoltság, hogy a folyóson összepréselve álltak az utasok, mint konzervben a heringek. Akkoriban a szegényebb Moldvából jártak át százezrek a Bánság mezőgazdasági farmjaira dolgozni, és a többség ott is ragadt.

A rendszerváltás után, a határok megnyitásával az ország lakossága kirajzott a szélrózsa minden irányába. A kilencvenes években elsőként az erdélyi szászok hatalmas tömege kelt vándorútra, és áttelepedett Németországba, hátrahagyva Erdély egyik leggazdagabb régióját, a Királyföldet. Az erdélyi magyarok esetében kisebb volt az exodus, de aki a kilencvenes években át akart telepedni az anyaországba, az akkori beilleszkedési gondok ellenére is megtehette. Szerencsére sokan csak átmeneti jelleggel dolgoztak Magyarországon, és megtakarított pénzükkel hazatértek. A románság kezdetben Olaszország és Spanyolország fele rajzott ki, az ország 2007-es európai uniós tagságával pedig az utolsó akadály is elhárult a külföldi munkavállalás elől. Mire a bukaresti politikum feleszmélt, már több millió munkaképes ember hagyta el az országot. A kivándoroltak és a tartósan külföldi munkavállalásból élők pontos számát nehéz megbecsülni, de egyes adatok szerint ez több mint ötmillió embert jelent. Mezőgazdasági napszámostól a magasan képzett szakemberekig e hatalmas tömeg leképezi a teljes romániai munkaerőt, amely jó ideje hiányzik a hazai munkaerőpiacról.

Az egy éve berobbant koronavírus-járvány némileg visszafogta az exodust, de ez csak átmeneti jelenség. Még emlékszünk a tavalyi németországi „spárgamisszióra”, amikor a teljes lezártság időszakában a román hatóságok sok ezer ember számára tették lehetővé, hogy különjáratú repülőgépeken menjenek napszámba német gazdákhoz. Amiben sok köszönet nem volt, hiszen a német munkaadókat és a német államot számos vád érte, hogy embertelen körülmények között dolgoztatják az olcsó kelet-európai munkaerőt.

Egyértelművé vált, hogy a román és a bolgár munkavállalók millióival a legrosszabbul fizetett munkát végeztetik el Nyugat-Európában, amire saját országaikban lasszóval sem találnának embereket. Kérdés, hogy valóban ennyire kiszolgáltatott-e a hazai munkavállaló? Aki nem megy külföldre dolgozni, annak esélye sincs itthon megélni? Sokak számára e kérdésekre egyértelmű a válasz, a probléma azonban sokkal összetettebb. Egyrészt az állandó mozgásban levő romániai (kelet-európai) munkaerőpiac nem hasonlítható össze egy nyugat-európai országéval, ahol nem volt kommunizmus. Másrészt ha elfogulatlanul behelyezzük a mérleg két serpenyőjébe a távozás és az itthon maradás érveit, már nem ilyen egyértelmű a távozás kényszere.

Az a gond, hogy sokan a belső önvizsgálatot nem végzik el, így nem is jöhetnek rá, hogy mindenhol jó, de a legjobb otthon.