2011. március 24., 09:572011. március 24., 09:57
Hogy miért éppen egy ókori kalandos bolyongással, hányattatással akarták társítani a tripoli diktátor elleni akciót, legyen az ő bajuk, a hat napja tartó háború viszont máris kezd hasonlítani egy hányattatáshoz, ennek azonban egyelőre nem Moammer Kadhafi a szenvedő alanya. Diadalittas bejelentésükkel ellentétben a nemzetközi erők közel sem érték el céljukat, azaz a líbiai ezredes sarokba szorítását, hiszen Kadhafi hadserege tegnap is kíméletlenül lövette a felkelők bázisának számító nagyvárosokat. Ezzel gyakorlatilag patthelyzet alakult ki az észak-afrikai országban, ahol nagyon sokáig elhúzódhat a katonai konfliktus, amelynek során fennáll a veszélye, hogy Kadhafit sem sikerül kiiktatni, de naponta nőni fog a polgári áldozatok száma is.
Annál is inkább, mivel a véreskezű diktátor ellenzékének katonai ütőereje egy gerillasereg szintjét sem éri el, eközben viszont a nyugati szövetségesek nem is reménykedhetnek abban, hogy szárazföldi erőket vessenek be Líbiában, hiszen egy erre vonatkozó újabb ENSZ-határozatot számos nagyhatalom – például Oroszország és Kína – biztosan megvétózná, az Arab Liga ellenkezéséről nem is beszélve. Úgy tűnik tehát, hogy a franciák és a britek magukra maradnak, az amerikaiaknak ugyanis úgy hiányzik egy újabb Irak vagy Afganisztán, mint kecskének a kés. Kinek áll tehát érdekében a líbiai beavatkozás erőltetése?
Vitán felül annak a Nicolas Sarkozynek, aki belpolitikai okokból – lásd népszerűségének csökkenése –, no meg hazájának az észak-afrikai térségre gyakorolt hagyományos befolyása miatt gyakorlatilag kierőszakolta a katonai fellépést, noha korábban még erőteljesen kiállt a diktátorok mellett. A francia államfőnek produkálnia kellett valamit, hát megtette, és ebben alaposan közrejátszottak a gazdasági számítások is: a líbiai kalandozás kiváló alkalom a Rafale francia harci gép bemutatására, amelyből Párizsnak még egyetlen példányt sem sikerült eladni külföldre. Csakhogy az rendkívül sovány vigasz a szabadságra áhítozó líbiai nép számára, ha önjelölt felszabadítójuk amolyan vadászgép-reklámként, újkori kalandozásként fogja fel azt, amit jobb helyeken egy forradalom hathatós támogatásának szokás nevezni.
Bár a kellemetlen meglepetés több tekintetben is benne volt a pakliban, nem túlzás sokknak nevezni a romániai államfőválasztás vasárnap rendezett első fordulójának eredményét.
Vélhetően sokan értenek egyet azzal, hogy Romániában nagyjából annyi szükség volt arra, hogy 2025-ben újabb, ráadásul megismételt elnökválasztást kelljen tartani, mint egy pornófilm forgatásán az intimitás-koordinátorra.
Habár a tavaly novemberi államfőválasztás eredményének érvénytelenítése ismét alátámasztotta a mondást, hogy Romániában bármi megtörténhet, sőt annak az ellenkezője is, mégis nagyobb a valószínűsége, hogy május 19-étől új államelnöke lesz az országnak.
Függetlenül attól, hogy valaki kedvelte-e Ferenc pápát, sőt attól is, hogy az ember katolikus vagy protestáns, egy dolog kijelenthető: az egyházfő sokat tett a magyarok – köztük kiemelten az erdélyi magyarok – ügyének ismertebbé tételéért a világban.
Az idei húsvétvasárnap, Krisztus feltámadása másnapján „távozott a mennybe” Ferenc pápa, Szent Péter utódja.
A fene akarta így húsvétra összetiszázni magát, de nehéz szó nélkül elmenni amellett, hogy egyesek épp akkor szeretnék Erdélyt is „elárasztani”, amikor kiderült: a párt EP-képviselői a saját országuk, saját nemzetük ellenében tevékenykednek.
Securitatés nyomozati anyagot, illetve ebből származó politikai per- és büntetés-végrehajtási anyagot lapozok újra.
Maximális fokozatra kapcsolt a romániai államfőválasztás kampánya.
Valljuk be: igazából inkább akkor lepődtünk volna meg, ha a román hatóságok a múlt heti kolozsvári incidens nyomán készségesen beismerik, hogy egy román férfi annak nemzetisége miatt bántalmazott egy magyar fiatalt.
A Magyar értelmező kéziszótár a címben szereplő szösszenet fogalmát így határozza meg: „nagyon rövid vázlat, töredékszerű írói mű”.
szóljon hozzá!