A brit fővárosban működő román nagykövetség az ügy kipattanása nyomán rögvest tudatta, hogy kapcsolatba lépett a brit külüggyel és a londoni rendőrséggel is, magyarázatot kérve a történtekre. Ugyanakkor arra szólította fel a brit hatóságokat, hogy tisztázzák az ügy hátterét, és tegyenek meg mindent a román állampolgárok elleni idegengyűlölő megnyilvánulások megelőzése és szankcionálása érdekében.

A felháborodás és a vehemens reakció annyiban valóban jogos, hogy a két cégnek küldött névtelen levélben hazaküldték a románokat Romániába, mivel a levelek szerzői szerint már nagyon unják, hogy a hazájukban román beszédet kell hallaniuk. Ha nem lennénk tisztában a romániai állapotokkal – különös tekintettel az őshonos magyar közösséget érintő ügyekre –, talán még el is hinnénk a bukaresti illetékesek eltökélt kiállását a xenofóbia ellen. Csak hát az a helyzet, hogy vannak olyan esetek, amikor a román hatóságok nem hogy nem állnak ki ilyen vehemenciával a kirekesztéssel és a hátrányos megkülönböztetéssel szemben, hanem bátorítják azt – ha nem éppen egyenesen ők maguk az elkövetők.

Elég csak belegondolni abba, hogy a román igazságszolgáltatást képviselő ügyész képes volt azzal indokolni, miért nem indít eljárást egy nagyváradi épületre kitűzött magyar zászlót felgyújtó román lány ellen, hogy ez a gesztus szerinte nem alkalmas az etnikai gyűlölködés szítására. Igaz, az valóban sokkal egyértelműbb gesztus lett volna, ha egyenesen egy magyart gyújt fel, majd a biztonság kedvéért még egy „Büdös magyar” feliratú papírt is kitűz az elszenesedett holttestére, de talán mégsem kellene a román hatóságoknak ilyen magasra emelni az ingerküszöböt.

Na meg ott vannak még a valamiért jórészt csak magyar vagyonelemeket érintő visszaállamosítások és visszaállamosítási kísérletek, valamint az anyanyelvhasználat elleni hadjáratok, amelyek szintén a magyar közösség ellehetetlenítését célozzák. És ne feledkezzünk meg a román nyilvánosságban politikusok, újságírók vagy csak egyszerű román kommenthuszárok részéről elhangzó vagy általuk leírt magyarellenes gyalázkodásról, uszításról, amelyeknek gyakori visszatérő eleme, hogy a magyarok ne használhassák nyilvánosan az anyanyelvüket, ha pedig ez nem tetszik nekik, akkor menjenek Magyarországra.

Ezek elenyésző hányadáért ró ki bírságot a diszkriminációellenes tanács vagy a médiahatóság – és a román médiumok többsége a büntetések ellenére is folyamatosan újra és újra elköveti a vétségeket, hiszen erre van igény. Még ha azt részben ők maguk teremtették is meg. Félreértés ne essék: teljesen helyénvaló, hogy Románia számon kéri a brit illetékeseken, hogy akadályozzák meg a Nagy-Britanniában élő román állampolgárok elleni idegengyűlölő és diszkriminatív megnyilvánulásokat.

(Bár az is tény, hogy a némiképp szemforgatónak ható, hamis morális felsőbbrendűségtől dagadó, lekezelő román külügyi közlemény kicsit túl is lő a célon, amikor szinte már azt sugallja, hogy az egészről a brit hatóságok tehetnek. Amivel nem tesz mást, csak szolgaian beáll a sorba azon vezető uniós illetékesek és brüsszeli eurokraták mögé, akik lépten-nyomon éreztetni kívánják a szigetországiakkal: nincs bocsánat azért, mert végül gyakorlatba ültették a Brexit-szavazás sajnálatos, de mégiscsak demokratikus referendumon megszületett végeredményét).

Minden esetre a kettős mérce elkerülése érdekében nem ártana, ha a román hatóságok a Románia területén maradt román állampolgárokat ért mindenféle megfélemlítési és diszkriminációs kísérlet ellen is ugyanilyen vehemensen lépnének fel.

Még akkor is, ha a szenvedő alanyok történetesen magyar nemzetiségűek.