Az a szerv, amelyet rendfenntartó erőnek szokás nevezni, hiszen nem igazságszolgáltatás vagy bosszúállás, hanem a közrend megőrzése a feladata. Az, amelyiknek a soraiban szolgálnak olyanok is, akik – a bukaresti stadionlátogatásaim alatt szerzett tapasztalatok alapján – képesek arra, hogy fenyegetés helyett hatékony kommunikációval csitítsák le az ittas ultrákat, szükség esetén pedig civil áldozatok nélkül különítsék el azokat a tömegtől. Vannak olyanok, akik nem céloznának közelről könnygázzal egy munkáját végző újságíróra, nem ütnének hátba gumibottal egy előttük elhaladó személyt – még ha az sértegető megjegyzéseket is tesz –, és operatőrökben sem látnak ellenséget.

Jogos tehát a kérdés, hogy a több tízezres tömegben elvegyülő provokátoroknak adott válaszukkal átlépték-e a határt, amikor a fővárosi prefektúra parancsára brutalitásuk mértéke a nemzetközi sajtóban is megrökönyödést kiváltó képsorokat eredményezett.

A regnáló kormány szerint nem. A hatalom állítja, teljesen indokolt volt a karhatalom fellépése. A regnáló kormány ugyanis az állammal azonosította be magát, egy olyan, minden felett álló közkinccsel, amely védelemre szorul a betolakodókkal szemben. A közrendre veszélyt jelentő személyek alatt pedig jelen helyzetben összemossák a kerekesszékes tüntetőt, a nőket, a gyermekeket és valamennyi, politikailag semleges, békés polgárt, aki felemelte a szavát a korrupciós vádakban elítélt politikusok törvényalkotásai ellen, és lemondásra szólított fel egy olyan kormányfőt, akinek földrajzi, diplomáciai és kommunikációs ismeretei rendkívül szegényesek, éppen ezért az ő képviseletével rengetegen nem akarnak azonosulni.

A belügyminiszter szerint a csendőrség „fokozatos” választ adott a provokációkra. És valóban. A Romániában hónapok óta kitartó anormalitás felfűtötte a tömeget, amelynek egységes és demokratikus fellépése már provokációt jelent a kormány által teremtett autokrata rendre. Türelemjáték ez: a tüntetők kitartanak, a kormánytagok kapaszkodnak a trónjukba, a hatóságok pedig védik a rendet.