Ne menjünk bele a számtalan összeesküvés-elméletbe, illetve az orvostársadalom egy kisebb része által megfogalmazott kemény kritikákba, amelyek alapjából kérdőjelezik meg az elmúlt időszak teljes bezártságával járó vesztegzár hatékonyságát. Vegyük inkább szemügyre, hogy mit hagy hátra a világgazdaságban az elmúlt bő két hónapos kényszerleállás.

A világsajtó elsősorban a turizmus és vendéglátóipar, valamint a légi közlekedés csődjéről beszél. Ezeknek az ágazatoknak a tőkeerős vállalatait is annyira megviselte a hirtelen leállás, hogyha holnaptól minden visszatérne a rendes kerékvágásba – azaz a hétköznapokat a tavalyi szinten tudnák újrakezdeni – , akkor is nehezen lehetne behozni a hatalmas kiesést. Ezzel szemben továbbra is létbizonytalanság ural mindent. A legjobban megviselt gazdasági ágazatok újrakezdéséhez remény sincs arra, hogy idény nyártól életünk úgy alakuljon, mint a tavalyi szabadságolások idején.

A globalizáció uralta világ számtalan utópiájának – például egy kiskeresetű ember is kiugorhat fapados repülőjáraton egy nyugat-európai városba hétvégi sörözésre – egyelőre tehát vége szakad. De ennél jóval nagyobb baj, hogy a globális vírusterjedés következményeként a nemzetközi kitettség egész iparágakat ránthat csődbe. Az úgymond korlátlanul rendelkezésre álló olcsó kínai munkaerő és a gazdag nyugat-európai meg észak-amerikai nagyvállalatok mérhetetlen profitéhsége olyan átrendeződést hozott a világgazdaságban, amelynek kockázatairól mostanában kezd valós képet alkotni a megvezetett tömeg.

A kínai gazdaság leállásával leállt a világ is. Annak újraindulásával pedig arról szóltak a hírek, hogy a politikusok mindenhol csodaként várták a Kínából landoló repülőgépeket szájmaszkokkal és lélegeztető gépekkel. A mai abszurd helyzet szerint ha Kína valamit nem gyárt le olcsón, akkor az el sem készülhet. Olyan világméretű kiszolgáltatottság ez, amihez éppen egy Kínából induló – és a kommunista hatóságok lételeméből fakadón az elején hónapokig elhazudott – világjárvány kirobbanása kellett, hogy ráébressze a legnagyobb államokat is, gazdaságuk sürgős újratervezésre szorul. Az új irányzat elkötelezett híve, Donald Trump ezt amerikai államelnöki programjaként határozta meg.

De nemcsak a világszerte felelőtlenül kiszervezett és Kínába telepített európai és észak-amerikai ipar kálváriája érhető most tetten, hanem az európai élelmiszer-termelés politikájának kiúttalansága is. Brüsszel először az orosz–ukrajnai konfliktus oldalvizein lőtte lábon magát, amikor politikai hepciáskodásból termelőit kiszorította Oroszország piacairól, most pedig a kínaiak jóakaratától függ, hogy hatalmas eladatlan készleteiből tud-e valamennyit értékesíteni a távol-keleti országban? Közben az európai uniós élelmiszer-termelők egymás belső piacait és gazdáit küldik padlóra dömpingáron szétterített termékeikkel.

A régi szólásmondás szerint a baj nem jár egyedül. Válsághelyzetben láncreakciók indulnak el, a dominóelv alapján pedig egyik bedöntheti a másikat. Volt már erre példa a világtörténelemben. Ami már most látható: nem csupán a turizmus, a vendéglátóipar és a közlekedés került súlyos helyzetbe, hanem egy csomó más ágazat is megsínyli a zavaros időket. Akinek nincs tartaléka – legyen az ország, cég vagy egyszerű ember – igen nehéz helyzetbe kerülhet, mert a mai világban egy dolog biztos: a bizonytalanság.