Életünk leginkább kulcsfontosságú területei váltak ingoványos tereppé, egészségügyi, gazdasági, megélhetési szempontból is baljóslatú felhők gyülekeznek az égen. A mostani helyzet arra is rávilágít, mennyire viszonylagos minden, amit biztosnak hittünk, hogy mennyire törékenyek vagyunk mi magunk is, akárcsak jólétünk, amelynek perspektívája kétségesnek tűnik.

Ilyen körülmények között természetes, hogy jócskán megnövekedett a napi félelem- és szorongásadag, amivel meg kell birkóznunk, amit meg kell emésztenünk, amit mégiscsak fel kell oldanunk, hiszen a feszültség nem fokozható a végletekig, a léleknek is van tűréshatára. Nap mint nap, sőt naponta több ízben óriási dózist kapunk a félelemből: körülöttünk mindenhol piros felkiáltójelek, tiltótáblák, ijesztő történések, aggasztó hírek, és egyre közelebb araszol a fenyegetettség. A mostanság egyetlen nap alatt kapott szorongásadagunk a régi, járvány előtti nyugodt időkben elég lett volna ahhoz, hogy több éjszakánkat álmatlanná tegye. Az egyre szigorúbb óvintézkedések betartására és újabb meg újabb korlátozások rendkívül indokolt tiszteletben tartására figyelmeztetnek bennünket minden létező csatornán, és ez rendben is van, hiszen óriási szükség van rá. A legfontosabb intézkedésekről mindenki értesül valamiképpen, internetről, tévéből, újságból, ismerősöktől. A szélsebesen változó történéseket persze nem tudjuk lassítani, azt azonban talán szabályozhatjuk, hogy milyen ütemben érnek bennünket a negatív impulzusok, és hogy mindezt miként kezeljük, oldjuk fel magunkban.

Nem árt elgondolkoznunk: ha megállás nélkül zúdulnak ránk a rossz hírek, ha engedjük, hogy a közösségi oldalak homályos zegzugaiból, a hírcsatornák különféle megközelítései révén gát nélkül ömöljön ránk a fenyegetettség érzése – mert a hírek manapság nem is szólnak másról –, akkor bizony óhatatlanul eluralkodik rajtunk a félelem. Jól tudjuk a pápák által is sokszor emlegetett üzenetet, miszerint „ne féljetek, mert a félelem megbetegíti a lelket”. És az egészséges lélekre, a higgadtságra ezekben a rendkívüli időkben nagyobb szükség van, mint bármikor.

Hiszen ha hagyjuk, hogy a félelem, rettegés uraljon bennünket, ha állandóan növekszik stressz- és szorongásszintünk, akkor megeshet, hogy nem marad majd elég energiánk, erőnk későbbre. Ha nem tartalékoljuk lelki energiánkat, akkor nem fogjuk tudni megnyugtatni eddig jóléttel kibélelt világban élő, a korlátozásokat nem ismerő gyerekeinket, sem pedig aggódó időseinket. Akkor nem jut elég erőnk arra, hogy segítsünk önmagunknak és a szeretteinknek ép ésszel és ép lélekkel túlélni.

Ráadásul azt is jó figyelembe venni, hogy ha beteg, rettegő a lélek, akkor a testi bajok irányában is kiszolgáltatottabb – és itt most nemcsak a koronavírusról van szó, hanem bármilyen más betegségről. Úgyhogy a szó átvitt és konkrét értelmében is lélekjelenlétre van szükség. Ha lehet, csökkentsük mindennapi stressz- és szorongás­adagunkat, ez mindenkinek jót tehet. És bár jelen pillanatban távolinak, irreálisnak tűnhet bármiféle hurráoptimizmus, azért jó tudni: egyszer mégiscsak elvonulnak fejünk fölül a sötét fellegek.