Kultúrharc

Tény, ami tény, a kezdeményezésekben fölfedezhető némi kultúrharcos igyekezet, és az is megállapítható, hogy a jelenlegi gazdasági és szociális helyzetben nem feltétlenül az a legfontosabb a mindennapi megélhetési gondokkal küzdő polgár számára, hogy a Köztársaság vagy a II. János Pál pápa nevet viseli valamely köztér. Viszont az ilyen akciók kiválóan alkalmasak arra, hogy a konkrét életszínvonal-fellendítő intézkedések helyett olyan szimbolikus gesztusként funkcionáljanak, amelyek célja, hogy a kezdeményezőket nemzeti elkötelezettségű hazafiakként tüntessék fel.

Azt ugyanakkor mégsem lehet kijelenteni, hogy teljes mértékben fölöslegesek lennének, és ha életszínvonal-javulást nem is hoznak, azért az mindenképpen jobb közérzetet biztosít a józan gondolkodású polgár számára, ha a továbbiakban nem valamely kommunista ikon, pribék vagy egyszerűen arra méltatlan és érdemtelen, tehetségtelen politikus nevét viselik a közterek. Arról nem is beszélve, hogy ha már a kulturkampfnál tartunk, akkor most épphogy az eredeti kultúrharc nyomainak eltakarítása folyik. Mert hát a múlt eltörlésére tett kísérlet jegyében történt meg először, hogy közterületeket és intézményeket tömegesen átneveztek. A legendás 133 nap, azaz a kommunisták 1919-es első rémuralma alatt még a régi szobrokat, emlékműveket is vörös rongyokkal takarták el, 1945 után pedig az átnevezések intézményesültek.

És arról se feledkezzünk meg, hogy a haladó, modern szellemű kultúrharc jegyében nem csupán a szimbolikus térben hajtottak végre tisztogatást, de az eltörölni kívánt múlt képviselőit fizikailag is megsemmisítették. Még 1918-ban az elmúlt kétszáz esztendő egyik legjelentősebb államférfiját, Tisza Istvánt lőtték le orgyilkosok, majd a vörösterror idején mészárolták le a rendszer ellenségeit (igaz, ezt még kiegyenlítette a fehérterror), 1945 után viszont a polgári rend képviselőit, a gazdag parasztokat már büntetlenül gyilkolták meg vagy deportálták,  forgatták ki vagyonából, és a tudomány, a gazdaság és a művészet terén igazi kontraszelekció valósult meg. Az elrettentő példából okulva a mostani „kultúrharc” esetében jó lesz vigyázni, hogy ne egyéni bosszúk és mániák kiélésének eszközévé váljon, hanem szellemi kármentés legyen, amely nem személyek, csak egy gyilkos ideológia – és egyáltalán az ideológiák józan ész elé helyezése – káros maradványainak felszámolását célozza.