A pandémia kitörése óta eltelt bő esztendő összegzéseként már sok minden elhangzott a népességfogyásról, többek közt az is, hogy történetileg a nagy gazdasági, egészségügyi válságokat követően általában visszaesik a születésszám – ez volt például a helyzet a gazdasági világválságot követően a 30-as években, vagy az 1918-as spanyolnátha után is. Voltak, akik arra számítottak, hogy a járványban „karantén baby boom” következik be, vagyis megugrik a születések száma, azonban a jelek szerint nálunk és tőlünk nyugatabbra is kevesebb gyerek születik.

Logikus, hogy a pandémia szülte gazdasági és sok más irányból előrevetülő bizonytalanság gyerekvállalás helyett arra ösztönözte az embereket, hogy elhalasszák ilyen jellegű terveiket. Azonban nagyon valószínű, hogy elsősorban nem a járvány hatásának tudható be ez a fajta népességfogyás: régebbi tendenciáról van szó, és összetettek az okok, amelyekről immár évek-évtizedek óta minduntalan szó esik.

Biztosan számít a hazai gyermeklétszám csökkenése tekintetében a nagy léptékű kivándorlás, a társadalom erőteljes elöregedése, a családbarát szociálpolitika hiánya is. De ezeken kívül léteznek olyan „mindennapi” tényezők is, amelyeket bárki észlelhet környezetében. Ilyen például a megváltozott családmodell. A gyermeknevelést régen a nagy család is segítette, a nemzedékek együtt éltek, a nagyszülők, rokonok is kivették a részüket a segítségből. Egyre inkább individualizálódó, elmagányosodó társadalmunkra viszont az a jellemző, hogy a nagycsaládok széthullottak, a fiatalok sok esetben földrajzilag is távol élnek szüleiktől, napi szintű segítségre aligha számíthatnak. Ugyanakkor a nagyszülők is egyre inkább szeretnék saját életüket élni.

Az sem mellékes, hogy nagymértékben módosult a társadalom életstílusa és mentalitása, a szülőkorba lépett nemzedékek elsősorban az anyagi háttér biztosítására, a karrier felíveltetésére összpontosítanak, és csak ezután kezdenek családalapításon gondolkozni. A nők egyre későbbi időpontban óhajtanak anyává válni – aminek szintén megvannak a szerteágazó, sokszor megalapozott okai. Mindezek mellé még odatehetjük azt is, hogy számos gazdasági, társadalmi nehézség, mentalitásbeli változás mellett – és miatt – bizony-bizony nem ritka, hogy sokan a gyermekben, gyermekvállalásban elsősorban nem a szépet, az életre szóló, kőkemény, de gyönyörű feladatot látják, hanem inkább a nyűgöt, anyagi áldozatot, a lemondást, nehézségeket, a kényelem feladását. Holott legalább annyira gyönyörű, mint amennyire nehéz.

A realitás talaján maradva bizony ez is eszünkbe juthat gyermeknap apropóján, nemcsak a színes lufik, felhőtlen nevetések és önfeledt fagyizások.