Felvidéki tanulság

A helyzet azért sem kedvező, mert ismét csak egy „fél” magyar párt, a szlovák–magyar Most-Híd jutott be a törvényhozásba, míg az MKP ismét a bejutási küszöb alatt maradt. Az egyetlen, reménységre okot adó tény az lehet, hogy Fico abszolút többséget szerzett, így nem kényszerül engedményeket tenni a szélsőségeseknek.

Más kérdés, hogy eddigi megnyilvánulásai alapján a magyarellenes intézkedések – a szélsőjobb ihletésű nyelvtörvény és állampolgársági törvény – nem voltak különösebben ellenére, sőt. Stílusát ismerve – amely mintha a magyarokkal szembeni kisebbségi komplexusból és frusztrációból táplálkozna – nem kizárt, hogy a „csak azért is megmutatjuk, ki az úr a Dunától északra” kivagyi gesztusai ismét a hivatalos politika részét képezik majd Pozsonyban.

Ami bennünket, romániai magyarokat elgondolkodtathat, az a Híd és az MKP szereplése. A vegyes párt annak ellenére is bent maradt a parlamentben, hogy kormányzása során épp a magyar ügyekben nem ért el áttörést. Annál, hogy az állampolgárságuktól megfosztott magyarok nem szavazhattak, jobb ellenkampányra nem is volt szükség, de a jelek szerint ez sem volt elég annak bizonyítására, hogy a parlamenti és kormányzati részvétel nem öncél, a közösség céljainak eléréséhez pedig néha szükséges a konfliktusok felvállalása.

Mindez talán azt jelzi, hogy a felvidéki magyarok jelentős része egyrészt természetesnek tekinti az asszimilációt, másrészt belefáradt az állandó acsarkodásba, és inkább elfogadja, hogy egy vegyes párt sikeresebb lehet, mint egy, a szlovák propaganda által szélsőségesnek, a balliberális magyar álláspont által radikális Fidesz-bérencnek bélyegzett színmagyar.

A tanulság: ha a magyar pártok az egymás elleni harcba fektetik a legtöbb energiát, abból csak a többségiek nyernek. Na meg az, hogy a kisebbségi pártoknak meg kell próbálniuk megtalálni az egyensúlyt Budapest és azon állam fővárosa között, amelyben tevékenykednek – a Felvidéken ugyanis ez a jelek szerint egyiknek sem sikerült.