A romániai munkaerő-foglalkoztatásról – vagy inkább -hiányról – napvilágot látott friss európai bizottsági jelentés fehéren-feketén leírja azt, amit minden valamire való politikai döntéshozó ismer Romániában, csak éppen nem vesz róla tudomást. Többek között azt, hogy az európai uniós országok adatai szerint 2018-ban összesen 2,52 millió román állampolgár lakott és dolgozott egy másik uniós ország területén. Mint ahogy az is elgondolkoztató adat, hogy Romániában a legmagasabb a lakosság inaktív része: a népesség 31,6 százalékának nincs hivatalos munkaviszonya. E hatalmas tábornak mintegy kétharmada 15 és 24 év közötti fiatal, akik még soha nem dolgoztak, és úgy tűnik, nem is akarnak. Ebbe a kategóriába természetesen nem tartoznak bele a diákok, akik valamilyen tanintézet nyilvántartásában szerepelnek.

Egyrészt van tehát egy hatalmas romániai réteg, aki dolgozni akar, de munkájáért cserébe nem tud annyi pénzt keresni itthon, mint amennyit szeretne. Ők főleg Nyugat-Európában vállalnak jobban megfizetett állást. Másrészt van egy szintén népes réteg, amelyik teng-leng, nem dolgozik sehol, vagy feketén dolgozik, így semmiféle kimutatásban nem szerepel. E hatalmas tömeg munkájának „kifehérítése” szinte megoldaná az ország munkaerőgondjait, de ez is legalább olyan bonyolult jelenség, mint az, hogy miért gyűl be európai uniós viszonylatban Romániában a legkevesebb adó az államkasszába. Egy olyan országban, ahol a törvények betartása és betartatása – az államfői funkciótól a legelesettebb emberig – opcionális, nehéz elképzelni, hogy az általánosan elterjedt feketemunkát és adócsalást belátható időn belül meg tudná vagy meg akarná akadályozni az állam.

Amikor cégek tízezrei lopják úgy az államkasszát és saját alkalmazottaikat, hogy hivatalosan minimálbérért foglalkoztatják a munkavállalót, de valójában a tulajdonosok zsebből, feketepénzből fedezik azt a különbözetet, amiért az alkalmazott náluk marad, nehéz rávenni egy fiatalt arra, hogy itt képzelje el a jövőjét. A harmincas éveiben járó kolozsvári autószerelő ismerősöm – aki pár hónapja Nagy-Britanniában dolgozik családjával – tucatnyi szervizben kilincselt, hogy egy olyan munkahelyet találjon, ahol a teljes fizetését feltüntetik a bérlistán, tehát a cég minden adót kifizet utána. Minimálbérre ugyanis sehol nem kapott bankkölcsönt ház vásárlására. Miután egy évig sikertelenül próbálkozott, vette a sátorfáját, és kitelepedett. Amikor rákérdeztem, hogyan érzi magát, azt válaszolta: azt szereti az angliai munkaadóban, hogy tisztességes, azaz nem veri át az alkalmazottaikat, mint Romániában. De rögtön hozzátette, ezt nem is tehetné, mert a Romániában megszokott munkaadói húzásokért hatalmas pénzbüntetések vagy börtönévek járnak.

Sok ilyen történettel találkoztam az elmúlt években, ami rádöbbentett arra, hogyha a munkavállalói élet Románia egyik legdinamikusabban fejlődő városában, Kolozsváron ilyen, akkor mi történhet az ország fejletlenebb régióiban?

A gyergyóditrói péküzem alkalmazottaival szemben elkövetett visszaélésekhez hasonló eseteket országszerte találhatna a hivatali ellenőrzés. Ha volna rá akarat, hogy az országban a törvényességet betartsák. Jól tudjuk, hogy Romániában ez merő illúzió, hiszen itt az államhatalom öncélú, és nem az állampolgár érdekeit nézi. Mivel senki nem védi meg őket, saját állampolgárait arra kényszeríti, hogy a törvények megkerülésével boldoguljanak. Erre pedig egyre több ember már nem hajlandó.