Szakmai tudás és lelkesedés a jó műsor titka: Székely Blanka Kolozsváron élő televíziós újságíró munkájáról, kihívásokról

A tudósítói munka miatt sokat vagyok terepen, emberekkel, történetekkel találkozom, az angol nyelvű újságírás régi álmom volt, és számomra kihívás is egyben. A műsorvezetés a mérhetetlen kíváncsiságomat elégíti ki, a tanítás pedig segít rendszerezni a dolgokat, gondolatokat, és nyilván nagy lelki elégtétellel is jár.

– A felsorolt tevékenységeid mellett kevesen tudják rólad, hogy műfordítóként dolgozol, novellákat és regényeket fordítasz angol nyelvre. Milyen jellegű írásokat ültetsz át egyik nyelvről a másikra, és milyen kihívásokkal találod szembe magad?

– A fordítást a nem létező szabadidőmben művelem, tehát az alvási időm rovására megy, mégsem tudok ellenállni, amikor jön egy-egy újabb felkérés. Fordítottam versesköteteket, novellákat és regényt is. Hatalmas élvezetet jelent, amikor minden kreativitásomat és filológusi készségemet be kell vetnem, hogy ráérezzek szavak, kifejezések árnyalati különbségeire ahhoz, hogy a legmegfelelőbbet ki tudjam választani.

Ez azért van, mert esetenként a magyar nyelv színesebb, árnyaltabb, ezért például szójátékokat átültetni más nyelvre, kész öngyilkosság. Kolozsvári szlenget azonban már fordítottam. Ez volt az első fordításom, Márkus Barbarossa János Fidelius című regénye, ami különösen kedves is volt a lelkemnek, mivel imádott egyetemi tanáromról, jó barátomról, Bréda Ferencről szólt. Az sem volt mellékes, hogy anyagilag is megérte kínlódni, 13 éve ugyanis János honoráriumából vásároltam az első autómat.

– Ennyi tevékenység több embert igényel. Hogyan sikerül lemenedzselni ezt a rengeteg munkát? Honnan kapod mindehhez az energiát?

– Nehezen, egy csomó szervezést igényel. Édesanyám besegít párórányit a két és fél éves kisfiammal, de délutánra mindennek meg kell lennie, mivel az az idő a gyerekeké. Van úgy, hogy forgatásra is viszem őket, amennyiben olyan egy esemény, hogy ők is élvezhetik. Ez idővel egyre könnyebb lesz, mert maguktól is jönni akarnak majd.

Régebb a nyaralás is felfedezőút volt, amióta a gyerekek megvannak, folyamatosan tanulom azt, hogy lassabban élni is jó.

A minap egy széki forgatáson a Kossuth-díjas, 84 éves Korniss Péter fotóriportert csodáltam terepmunka közben. Agyba-főbe fotózta már az elmúlt hatvan évben a székiek életmódját, az ott készített munkái világhírűek, tehát már valószínűleg önmagát sem tudja überelni, és mégis ott pörgött a tömegben, leste az objektíven keresztül az elkapható emberi pillanatokat. Azt kívánom magamnak, hogy az ő korában hasonlóan legyek jelen az életemben.

– Van-e szakmai példaképed, akinek a munkássága, életútja inspirál?

– Van, Jimmy Fallon, a The Tonight Show műsor show-manje. Sosem leszek olyan vicces, de nagyon szeretem, mert van ott minden, humor, alázat, önirónia, játék, megy a hülyeség ezerrel, és mégis informatív a műsor. Magyar nyelvterületen talán D. Tóth Kriszta kérdez annyira lényeglátón és érzékenyen, hogy mindig jólesik nézni.

Emlékszem, a Budapest–Bamako-rali és az Afrikában töltött közel egy hónap után a karomon az ott szerzett henna tetkók nyomaival még hetekig lassabban mozogtam, éltem, átvettem a marokkóiak belső ritmusát. Ahogy nőnek a gyerekek, velük is egyre könnyebb lesz utazni, ez külön örömet jelent majd: velük együtt újra felfedezni a világot.

– Az egyik kedvenc helyed az Amerikai Egyesült Államok, ahol éltél is egy ideig, és ahova időről időre visszatérsz. Mi az, ami vonzó számodra a tengerentúli országban?

– Azt hiszem, hogy az első, húsz évvel ezelőtti utam határozta meg nagyon mélyen azt, ahogy azóta is viszonyulok Amerikához. Akkor ugyanis a legjobb barátnőmmel diákmunkát mentünk végezni New Hampshire-ben, a Winnipessaukee-tó partján.

Ráadásul nem egy villában lakott a kollegina, hanem férjjel, gyerekekkel, kutyákkal és macskákkal egy háromszobás lakóautóban, egy – az amerikai filmekből is jól ismert – trailer home-ban az erdő közepén. Szóval megvolt az amerikai álom, sok pénz rövid idő alatt, szabadság, kaland, szerelem és lakókocsi. Azóta sem tudtam überelni azt a nyarat. Azóta éltem és dolgoztam San Franciscóban, majd Atlantában még két évet, a gyerekek is ott születtek, és voltam televíziós filmfesztiválon is díjazott. Folyamatosan találok magamnak valami okot, hogy odautazhassak. Két hónap után pedig mindig kegyetlenül hazavágyom, fene tudja, miért. Ha nem így lenne, már rég odaköltöztem volna. Már beletörődtem, hogy ez számomra a járható út: amikor úgy körülbelül kétévente elkezd hiányozni Amerika, ott kell töltenem pár hetet.

– Ha a világon bármelyik műsort vezethetnéd, vagy bármiről tudósíthatnál, mi lenne az, amire nem mondanál nemet?

– Szívesen részt vennék egy antropológiai kutatásban egy távoli szigeten, és erről forgatnék dokumentumfilmet is. Az Oscar-gálás interjúkat látva rendesen sajnálni szoktam a színészeket, hogy mennyi buta és felületes kérdésre kell folyamatosan válaszolniuk, a kérdésnek megfelelően felszínesen, nyilván. Szoktam azon gondolkodni, hogy vajon ott, helyben, abban a pörgésben hirtelen tudnék-e olyan jó kérdést föltenni, ami miatt szívesen megáll egy ember, elfelejti, hogy merre indult, és nagy élvezettel válaszol.