Válságban a kisiparosok is

Úgy tűnik, a válság a kisiparosszektorban is válság, s még a régi ruhák, cipők javítására sem futja, amióta Erdély-szerte tömeges elbocsátásokra került sor, s a bérek is sok esetben csökkentek.

Nem talpaltatnak több cipőt Háromszéken, amióta beköszöntött a recesszió – panaszolja a Krónika kérdésére Józsa Áron sepsiszentgyörgyi cipészmester, aki közel húsz éve van a szakmában. Mint meséli, Magyarországon híres műhelyekben is képezte magát, el tud készíteni egy bőrcipőt elejétől a végéig, de erre ritkán kerül sor. A kézzel készített cipő sokkal drágább, mint ami a gyárban lejön a szalagról.

Legtöbbször csak azok készíttetnek rendelésre lábbelit, akiknek valamilyen problémájuk van. „A válság talán még nem tart olyan régen, hogy az emberek több cipőt talpaltassanak” – jegyzi meg mosolyogva. Ő is, mint minden kisvállalkozó, eddig csak a gazdasági hanyatlás negatív hatását érezte, az év első hónapjaiban alacsonyabb volt a bevétele, mint tavaly ilyenkor. Mint elmondja, a szakmában nyáron mindig holtszezon van, a legtöbb cipőt általában ősszel és tavasszal javíttatják.

Naponta 5–10 ügyfele van, általában a munkásemberek viszik felújítani az elkopott cipőket, de az is előfordul, hogy a nagyon drága márkás darabok is az ő kezére jutnak. Van, aki egy zsák cipővel érkezik javításra, más meg csak egy fél párral állít be. Megtudjuk, a női tűsarkú topánkák mennek tönkre a leggyorsabban, viszont ilyent ritkábban javítatnak.

A munkásbakancsok viszont ennél gyakrabban kerülnek cipészkézre. A cipőturkálók nem veszélyeztetik a cipészszakmát, az ott vásárolt lábbeliket hamar viszik javíttatni – árulja el. Józsa Áron két kisműhelyt is működtet a város két különböző negyedében, az egyikben ő, a másikban a felesége dolgozik, azt mondja, így jobban megéri.

Osztja véleményét Nyisztor Emil nagyváradi cipészmester is, akinek Teleki (Városháza) utcai műhelyében nem tépik ki egymás kezéből a kilincset a megrendelők. Mint mondja, nem vette észre, hogy a gazdasági válság miatt nőtt volna a kereslet. „Manapság egyszeri használatra készítik a cipőket a gyárakban” – meséli. Mégis, fiatalok és idősek egyaránt be-betérnek hozzá talpaltatni vagy új sarkat tetetni kedvenc lábbelijükre, ő pedig általában minden kérésnek eleget tud tenni.

„Persze olyan is van, aki mosógépbe teszi a cipőjét, ilyenkor már én sem tehetek sokat” – meséli. Egyébként, azt mondja, nem lehet megállapítani, mitől függ, hogy többen vagy kevesebben járnak cipőt javíttatni. Ő maga a krízis beállta óta nem emelte az árait, bár – mint mondja – az anyagok egyre többe kerülnek. Műhelyében nincs is rögzített tarifa, általában megegyezés szerint fizethetnek a betérők, meg persze attól függően, mekkora a baj. A válságot pedig mindenütt lehet érezni, legfőképpen a zsebünkön – összegez az idős mester.

„Semmiféle előnyét nem élvezzük mi a gazdasági válságnak, inkább a nyári uborkaszezon hátránya sújt bennünket” – vázolja fel a helyzetet Orbán András, a marosvásárhelyi egykori Lavotta-tető alatti cipészműhely mestere is. Hozzáteszi, még az a szerencse, hogy a környéken nagyon sok jómódú ember él, aki nehezen válik meg több száz lejes cipőjétől. Aztán az egyik polcra mutat, ahol magas sarkú, elegáns női félcipő vár gazdájára, aki nem más, mint egy neves doktornő.

„Számos orvos, gyógyszerész, városházi közalkalmazott lakik itt, a Kornisán meg a November 7. negyedben, velük van szerencsénk. Ezek az emberek felmérik, hogy egy öt-hat lejes flekkért nem érdemes eldobni a több száz lejért vásárolt cipőt. Van, aki hármasával-négyesével hozza minőségi lábbeliit” – állítja Orbán. Beszélgetésünk közben egy idősebb hölgy is betoppan, aki a tengerpartra készülő unokája műbőr cipőjét nyújtatná meg. „Egy lej ötven bani lesz, de várni kell egy pár napot, amíg megnyúlik” – nyugtatja meg a klienst a cipészmester.

Miután a hölgy kifordul az üzletből, megkérdezzük, miként lehet megélni ilyen kis összegekből. „A sok kicsit össze kell gyűjteni és meg kell becsülni! Ebben a szakmában azt szokták mondani, hogy a suszteráj hagyja az embert élni, de meggazdagodni már nem” – állapítja meg Orbán András, aki a műhely túlsó felében kulcsmásolással is foglalkozik. Mint mondja, ennek sem jött még el a szezonja, iskolakezdésig kevesen térnek be kulcsot másoltatni.

Egyre kevesebben javíttatják óráikat

A helyiség egyik sarkában órajavító várja a klienseket. Igaz, Lokodi Zoltán munkaprogramja csak 11-kor kezdődik, mert manapság egyre kevesebben javíttatják órájukat. A mester szaktudását inkább azok veszik igénybe, akik egy-egy régebbi faliórát szeretnének pontra tetetni. A kilószámra vásárolt tíz-húsz lejes karórákban legfeljebb elemet lehet cserélni, alkatrészt nem.

A nagyváradi Kuricsák József elektromérnöki végzettségével 14 éve foglalkozik órajavítással a Rogériusz negyedben. Egy-egy óra megreparálása 10 és 17 lej között mozog nála, de a kisebb javításokat, apróbb alkatrészek cseréjét már 2-3 lejért megoldja. Mégis sokan drágállják a szolgáltatásait, pedig tarifáinak legnagyobb részét 2005 óta nem emelte. „Olyan óra is van, amely mindössze 15 lejbe került, mégis szeretné megjavíttatni a tulajdonosa. Ilyenkor megeshet, hogy a kézimunka drágább, mint a szerkezet volt újonnan. Ám sokakat kedves emlékek fűznek egy-egy órához, ragaszkodnak hozzá, inkább kifizetik a javítás árát, mint hogy újat vegyenek” – meséli.

Antik órákat is hoznak hozzá javításra, de természetesen ez jóval többe kerül, mint egy egyszerű szerkezeté: mintegy 180 lej, hiszen maguk az órák is drágák. Jelentős csökkenést inkább az új órák eladásában vett észre: azt meséli, nagyjából tavaly augusztus óta legalább negyven százalékkal esett vissza a vásárlók száma.

Tévészerelőkre sincs sok igény

Szintén Nagyvárad nyugati lakótelepén és szerte a városban fákra, villanyoszlopokra ragasztott cédulákon hirdeti magát egy neve elhallgatását kérő tévészerelő, aki nem kevesebb mint negyvenöt éve foglalkozik mesterségével. Azt mondja, nemhogy nőtt volna, éppenséggel megcsappant a javításra hozott televíziókészülékek száma az utóbbi időben. Ennek szerinte főképp az az oka, hogy az új tévék egyre olcsóbban kaphatók.

„Legtöbben ahelyett, hogy megszereltetnék a régit, várnak, pénzt gyűjtenek, vagy hitelre vesznek egy vadonatújat. Manapság akár 200 lejtől is lehet új tévét vásárolni” – mondja. Mivel legtöbb kliense nyugdíjas, ő sem emelte a tarifákat régóta. Azt meséli, sokan már 20 lejt is sokallnak a javításra, 50 lej fölött pedig már nem is tárgyalnak, hiszen „sokuknak még kenyérhajra sincs pénzük”.

Emiatt gyakran az amúgy is alacsony árból is engednie kell, ha pedig a „külföldről behozott bóvlikat” még ő sem tudja úgy megjavítani, hogy rövid idő múlva ne romoljon el újra, azt is őszintén megmondja az ügyfélnek. „Lassan minden szaki bedobja a törülközőt – vélekedik –, utánpótlás pedig nincs. Nem éri meg a fiataloknak, hogy televíziószerelést tanuljanak.”

Más kisiparosok is panaszkodnak

A sepsiszentgyörgyi Albu Erzsébet géppel és kézzel is köt, gyönyörű pulóverek, meleg kesztyűk-zoknik és divatos kardigánok kerülnek ki a keze alól. Mint mondja, a gépet már évek óta nem vette elő, az üzletekben is lehet már olcsón vásárolni, és a turkálók elterjedése óta már nincs rendelés. Évek óta már csak ajándékba kötöget, az unokáknak, a kiskertben néha segítő szomszédoknak. Erzsi néni elmeséli, hogy a 80-as években sokszor még éjszaka is zúgott a gép, csattogtak a kötőtűk. Akkor az üzletekben is kevés volt a választék, örült mindenki, ha köttetett egy egyedi darabot – idézi fel szomorú hangon. 

Kozma Lóránt, a szintén sepsiszentgyörgyi Kozma kárpitoscég egyik tulajdonosa is úgy nyilatkozott, a válság miatt csökkentek a megrendeléseik és az eladásuk. A cég új ülőbútorokat is készít, és a régiek újrakárpitozását is vállalja. Kozma Lóránt szerint az újbútor-eladás és a felújítások közötti arány általában 60-40 százalékos.

Amióta gazdasági válság van, csökkentették az áraikat, így a vásárlóik továbbra is inkább új bútort vásárolnak. A tíz-tizenöt éves körkanapékat kárpitoztatják újra, de a válság óta nem tapasztalható, hogy az emberek jobban megbecsülnék a régi bútort, vagy nagyobb mértékben újíttatnák fel azokat – fejtette ki.

Veres Antal szíjgyártó ötven éve javítja a hámot. Újat ritkán készít. Új hámra olyan ritka a megrendelés, mint a fehér holló, mondja, és közben az új bőrdarabot odatoldja az ütött-kopott régihez. Gyönyörű szerszámokkal dolgozik, több mint százévesek, egykori mestereitől vette vagy örökölte.

Elpanaszolja, nehéz beszerezni a hám kiegészítőit, a karikákat, csatokat, vasból sincs, és sokan rézből szeretnék, amit még nehezebb beszerezni. A háromszéki gazdaember, válság ide vagy oda, akkor viszi javítani a hámot, ha már nem tudja használni, amíg csak szakadozik, addig újra meg újra befogja a lovat, magyarázza Veres Antal.