Azonban ezt a megemlékezést is beárnyékolja, hogy egyes román média- és politikai körök számára továbbra is az jelenti az egyik legfőbb prioritást, hogy a nem létező „magyar problémát” napirenden tartsa, és folyamatosan hergelje a román közvéleményt a magyar közösség, illetve Magyarország ellen. A román hokiválogatott székely tagjai ügyében a székely himnusz éneklése miatt gerjesztett műbalhé és médialincselés, a Novák Katalin államfő erdélyi látogatása után szintén mesterségesen szított indulatok – egyesek már arról vázoltak fel hagymázas látomásokat, hogy a látogatás szándékos provokáció volt –, valamint a román szélsőségesek által az úzvölgyi temetőbe szervezett újabb magyarellenes rendezvény is ebbe a sorba illeszkedik.

Jellemző, hogy hosszas hallgatás után a román–magyar ügyekben az egyik legfőbb kútmérgezőnek számító Titus Corlățean exkülügyminiszter is megszólalt, a román külügyet bírálva, amiért az „csupán” annyit reagált a Novák-látogatásra, hogy rosszallását fejezte ki, amiért a magyar államfő kijelentette: minden magyart képvisel, függetlenül attól, melyik országban él.

Persze ezen sincs mit csodálkozni, elvégre Corlățean pályafutásának csúcspontja és egyetlen eredménye az a törvény, amely egyfajta ünnepnappá nyilvánította Romániában a trianoni diktátum aláírásának évfordulóját – csak hogy továbbra is feszült maradjon a magyar–román viszony, és nehogy esély legyen civilizáltan átbeszélni, hogy egy magát kulturáltnak tartó nemzet elfogadja: ami számára öröm, az mások számára jelenthet gyászt, és ha erről megemlékezik, az még nem jelenti azt, hogy azonnal vissza akarja állítani az ezeréves határokat.

Sajnálatos, hogy sokan a románok közül nem értik és személyes sértésnek veszik, hogy ami a két világháború után nagyhatalmi döntés nyomán Románia uralma alá került, azóta sem vált teljesen románná, az itt élő magyar közösség ragaszkodott és továbbra is ragaszkodik a nemzeti önazonosságához. Ezért van az, hogy a himnuszügy kapcsán egyesek szinte már hűségesküt követelnek, illetve a Novák-látogatásra adott, eltúlzott külügyi reakció is azt jelzi: a román állam tulajdonának tekintik a magyar nemzetiségű állampolgárokat.

Csak kérdés, mit nyújtanak cserében? Merthogy az is igencsak sajnálatos, hogy 2022-ben, Európa közepén lehet egy olyan ország, ahol még mindig az számít kiemelkedő politikai teljesítménynek egy párt vagy politikus részéről, ha piros-sárga-kék színekre festi a Székelykő tetején a csúcsjelző követ, ha provokációt szervez egy osztrák–magyar katonatemetőben, vagy ha a népirtásért és emberiesség elleni bűncselekményekért felelős Avram Iancu szobrának felállítását követelve, annak arcképét lóbálva hőbörög, hogy így zavarja meg a magyarok mellett az erdélyi románok felemelkedését is célul kitűző, építő erdélyi fejedelem, Bethlen Gábor szobrának avatóünnepségét. Vagy esetleg, miközben mindennemű mássággal szemben toleránsnak hirdeti magát, listázná, hány műemlék épület van magyar tulajdonban.

Persze mindamellett, hogy ezeket számontartjuk, azt is le kell szögezni, hogy nekünk, magyaroknak nem ezen a szinten kell küzdenünk. Ki kell állnunk az igazunkért és a bennünket megillető jogokért, de a mi dolgunk továbbra is az építkezés azon a földön, amelyen közösségünk őshonos. Értékeket kell teremteni, óvodákat, iskolákat, egyetemeket, művelődési intézményeket kell építenünk, azokat meg kell töltenünk élettel, magyar nyelvű sajtót kell működtetnünk és fogyasztanunk – lehetőleg saját forrásokból, de mivel ezek még mindig szűkösek, és kevés az igazi mecénás, „jobb híján” az anyaország támogatásával.

Ezzel alapozzuk meg azt, hogy évtizedek vagy -századok múlva is legyen, aki a magyar nemzet összetartozását ünnepelje. És sokadszor is érdemes leszögezni: bárhogy is próbálják egyesek nemzetbiztonsági kockázatról delirálva támadni az anyaország által az erdélyi, partiumi és bánsági magyar közösségnek nyújtott támogatást, illetve azt, hogy az egységes magyar nemzet részének tekintjük magunkat, és ezen nem kívánunk változtatni (Novák Katalin szavait parafrazálva: összetartozunk, és pont), ez nem irányul senki ellen. Egyszerűen csak arról szól, hogy a magyar közösség szeretne magyarként megmaradni a szülőföldjén, lojális polgáraként az országnak – amelytől ugyanakkor jogosan várja el, hogy biztosítsa számára az őt megillető egyéni és kollektív kisebbségi jogokat.