Modern rabszolgaság

S ha netán van is ilyen, az teljesen egyedi, elszórtan előforduló eset, amikor a háttérben alkoholista vagy drogfüggő szülők vannak. Jön a gyámhatóság meg mindenféle gyermekmentő szolgálat, a szülőket „megejnyebejnyézik”, és a kizsákmányolt gyereke(ke)t biztonságos nevelőotthonokba helyezik. Természetesen a fennebb említett elszórt változat is csak itt nálunk vagy a hozzánk hasonló Európai Unióhoz nemrég csatlakozott országokban fordulhat elő, a fejlett, régóta uniós országokban teljesen kizárt ennek a gondolata is, nemhogy a lehetősége. Mondjuk, megérne az is egy misét, hogy kik a tulajdonosai, hol, melyik országokban jegyezték be azokat a cégeket, amelyek gyerekeket foglalkoztatnak az elmaradott országokban, ám most maradjunk annyiban, hogy a modern, nyugati társadalom elítéli a rabszolgaság bármilyen formáját függetlenül attól, hogy a kizsákmányoltak gyerekek vagy felnőttek. Éppen ezért döbbentem meg szomszédasszonyom történetén, amit a németországi vendégmunkásként szerzett tapasztalatairól mesélt. Többek közt elmesélte, hogy a munka kezdetén mindenkinek a nyakába akasztottak egy magasságérzékelővel ellátott szerkentyűt, ami azonnal kikapcsolt, amint valaki 70 centinél magasabbra emelkedett salátaszedés közben. „Megszusszanni is csak lehajolva tudtunk” – magyarázta, azt sem titkolva, hogy ha valakinek a szerkentyűje kétszer jelezte a munkavezetőnek, hogy az illető felállt a meggémberedett derekát kiegyenesíteni, azonnal visszaküldték a szállásul szolgáló pléhbarakkba és függetlenül attól, hogy addig mennyit dolgozott, azt a napját már nem számolták el. Amúgy a szomszédasszony két hónapot dolgozott mezőgazdasági bérmunkásként az igen fejlett országban, keresett is annyit, amennyit ennyi idő alatt idehaza nem, de könnyel telik meg a szeme, és fátyolossá válik a hangja valahányszor arról mesél, hogyan bántak az idegen munkásokkal a „schnell” szót folyamatosan ismétlő felvigyázók.