Digitális bennszülöttek

Már az én nemzedékem is mindenféle kütyükkel körülvéve nőtt fel, de a mai tízévesekhez, a digitális bennszülöttekhez képest a mi tudásunk smafu.

Nekem bizony volt mobiltelefonom tizenéves koromban, nem mondhatom hát, hogy édesanyám csakis füstjelekkel tudott engem hazahívni, ha vacsoraidő volt. Amíg azonban az első Nokiámat – tuti, hogyha nem cserélem le, ma is működne – megkaptam, sok víz folyt le a Körösön, és biza gyakran telefonáltam haza valamelyik barát otthoni, vonalas készülékéről, hogy ugyan engedjenek már el még egy órára, jó kislány vagyok.

Bár számítógépet láttam már az iskolában – ahol már a kilencvenes években működött a híres „infóterem”, ahová pénz ellenében akár külsősök is járhattak internetezni –, sőt a chat fogalmát is ismertem, de a kedvenc zenekarom dalszövegeit tizedikben az akkori udvarlóm töltötte le és nyomtatta ki nekem az internetről, én ugyanis jottányit sem értettem ehhez. Amikor egyetemre kerültem, emlékszem, voltak olyan évfolyamtársaim, akik már jól értettek a számítógéphez, én viszont sokáig abban sem voltam biztos, hogyan kell valamit elmenteni rajta.

Azóta persze kikupálódtam, más választásom nem volt. Ellenérzéseim sincsenek a dologgal kapcsolatban, hiszen a virtuális világ már az életem szerves része – a munkában és a szórakozásban, barátokkal, ismerősökkel való kapcsolattartásban egyaránt nélkülözhetetlen már. Ha egy fél órára megszakad az internetkapcsolatom, elveszettnek érzem magam.

Ha a mobiltelefonom nem látja a hálózatot, akár tízszer is ki-be kapcsolom, amíg helyre nem jön. Olyan kütyüm is van, ami a tenyeremben is elfér, és ahhoz, hogy megnézzem az e-mail címemet, csak a képernyőjét kell megérintenem. De olyan otthonosan soha nem fogom magam érezni ebben a világban, mint az utánam következő generációk – elég valószínű, hogy egy-két évtized múlva már a saját gyerekem fogja idegesen magyarázgatni nekem a legújabb cuccok használatát. De tudják mit? Nem bánom. Fára mászni úgyse tudtam soha.