Sajnos igaz, mi több, valószínűleg nem is egyedi eset, hogy fogyatékkal élő vagy ép gyereket bántalmaznak pedagógusok, nevelők a tanintézetekben.

A manapság szinte mindenkinek a kezéhez nőtt okostelefonnak hála olykor napvilágra kerül egy-egy videó a vérlázító esetekről, a botrányt felkapja és meglobogtatja a sajtó. A közvélemény háborog egy ideig, esetleg ügyészségi feljelentést is tesznek az illető ellen, megszólal az aktuális tanügyminiszter, jogvédők tiltakoznak, aztán visszazökken minden a régi kerékvágásba.

A hallássérültek tanitézetében történt kolozsvári ügyben ugyan hivatalból vizsgálatot indított az ombudsman, feljelentést tett a Sérült Gyerekek Jogaiért Küzdő Európai Központ is, azonban kíváncsian várjuk, mi lesz mindennek a folyománya. Hiszen az szokott történni, hogy miután lecsengenek a sajtóbotrányok, valószínűleg ugyanúgy folynak a hétköznapok egy-egy ilyen intézményben, mint azelőtt.

Példa erre az a 2015-ös ügy, amikor a kincses városbeli zeneiskolának a gyerekekre megengedhetetlen, megalázó hangnemben ordítozó tanítónőjét a botrány után nem rúgták ki a tanügyből (viszont lemondott az igazgató és az igazgatóhelyettes). És ezek az esetek csak a jéghegy csúcsát jelentik, hiszen tanügyi rendszerünk rendkívül engedékeny a tanárral szemben: óriási kihágásnak kell történnie, hogy elmozdítsanak valakit az állásából, pofozkodás, megalázó vagy nem megfelelő bánásmód esetén mindössze enyhe megrovásban részesítik. Egészen biztosak lehetünk abban, hogy emiatt számos alkoholista, pozíciójával visszaélő, a gyerekeket lelkileg vagy akár fizikailag is bántalmazó pedagógus tanít a romániai iskolákban.

A friss kolozsvári botrányra visszatérve: elképesztő, hogy egy, ráadásul az átlagos gyereknél jóval védtelenebb, kommunikációs eszközeiben korlátozottabb halláskárosult ki legyen szolgáltatva az őt felügyelő felnőtt kíméletlen durvaságának, megalázó, agresszív módszereinek. És az is, hogy milyen emberek felügyeletére bíznak gyerekeket oktatási intézményeinkben. Ideális esetben – de hol állunk mi ettől – rendszeresen ellenőrizni kellene a gyerekek felügyeletével megbízott pedagógusokat és segítő személyzetet, hogy pszichikai szempontból megállják-e a helyüket például a sérült gyerekek iskolájában, hogy valóban elkötelezettek-e – másként ugyanis ezt a munkát nem lehetne végezni.

Mindenki tudja, hogy a pedagógusoknak sokszor nem könnyű a helyzete, hogy a tanítás, nevelés minden korban és bárhol a nagyvilágon lelket és idegrendszert próbáló feladat, azonban az oktatási rendszernek  a gyerekek lelkét és idegrendszerét kellene megvédenie. Ideális esetben.