A monoki modell

Persze kreatív politikai píárosok bizonyára képesek lennének megható háttérideológiát kitalálni azon kezdeményezés legitimálására, amelynek értelmében a monoki önkormányzat Kossuth Lajos szülőházába jelentené be az állampolgárságért folyamodó határon túliakat, hogy azok „minden, magyar állampolgárokat megillető jogukkal” élhessenek.

Csak hát hiába a nemzetieskedő máz, a lóláb nagyon is kilóg: a polgármester bizonyára a saját pecsenyéjét sütögetné az új állampolgárok „befogadásával.” Vélhetően arra számít, hogy néhány ezer friss szavazópolgár hálából bebiztosítana számára még legalább egy polgármesteri ciklust. Még szerencse, hogy a kezdeményezés úgy törvénytelen, ahogy van, így ebben a témában a monoki modell nem országos példa lesz, mint a csak bizonyos üzletekben, bizonyos termékek megvásárlására használható kártyára utalt szociális segély, hanem csupán kaján élcelődések célpontja.

Ám az ötlet amellett, hogy nevetséges, veszélyes is. Alkalmas ugyanis arra, hogy lejárasson egy jó szándékú gesztust, amely hozzájárulhat ahhoz, hogy az elcsatolt területeken élő magyarok ellenálljanak az asszimilációnak és megerősödjenek nemzeti identitásukban. Az érintettek többsége számára a könnyített módon megszerezhető magyar állampolgárság az önazonosság megőrzése miatt fontos, nem pedig azért, hogy beleszólhasson az anyaország politikájába.

Persze többségük bizonyára rendelkezik pártszimpátiával, és zömük az előző kormány határon túli ügyekben tanúsított érzéketlensége miatt vélhetően a jelenlegi kormánypártokra szavazna. Azonban fennáll a veszélye, hogy rossz vért szülne, ha a magyarországi választásokat olyanok dönthetnék el, akiket a döntés következményei alig érintenek, nem lévén Magyarországon élő és adózó polgárok. Márpedig mind az anyaország, mind az elszakított nemzetrészek érdeke azt kívánja, hogy a kettős állampolgárságot biztosító törvény hatálybalépését követően a nemzeti összetartozás és a megmaradás, nem pedig a napi politikai játszmák eszköze legyen.