2010. február 25., 09:592010. február 25., 09:59
Egy olyan emberrel, aki nem csupán elszenvedője volt a történelmi változásoknak, hanem aktív alakítója is. Nelson Mandeláról, a fekete őslakosság szegregálását szolgáló apartheid elleni küzdelem egykori élharcosáról, volt dél-afrikai elnökről van szó, aki az Invictusban távolról sem elvont, romantikus történelmi személyiségként, sokkal inkább egyszerű, de az átlagosnál szélesebb látókörű és tapasztaltabb emberként jelenik meg, aki szinte mindent hajlandó megtenni annak érdekében, hogy a közel évszázados ellenségeskedés után egységes nemzetté forrassza egybe a dél-afrikaiakat.
Mindez így leírva meglehetősen szivárványos-’68-as ultrahippi álomképnek hathat, ám a film – köszönhetően Eastwood arányérzékének és a Mandelát alakító Morgan Freeman kitűnő játékának – még elviselhető mértékben hozza a romantikus „szeressükegymástgyerekek” hangulatot, bár tény, hogy a kelleténél azért talán kicsivel több csöpögős jelenet került bele.
A sztori – amelyet egy Déla-Afrikára szakosodott, Mandelával is közeli kapcsolatba került angol újságíró, John Carlin könyve inspirált – középpontjában egy mérsékelten magasztos, ám annál több érzelem felkorbácsolására képes tényező, a sport áll. Nevezetesen a dél-afrikai rögbiválogatott, amely azonban a kilencvenes évek közepéig az ország politikai megosztottságának szimbóluma is volt.
Invictus. Amerikai életrajzi dráma, 2009, 133 perc. Rendezte: Clint Eastwood. Producer: Clint Eastwood, Lori McCreary. Szereplők: Morgan Freeman, Matt Damon, Adjoa Andoh, Tony kgoroge, Julian Lewis Jones, McNiel Hendriks, Scott Eastwood. Írta: John Carlin könyve alapján Anthony Peckham. Kép: Tom Stern. Zene: Kyle Eastwood, Michael Stevens. Értékelés az 1-10-es skálán: 8 |
Mivel ugyanis a Springboksnak – azaz gazelláknak – becézett arany-zöld együttes tagjai a fehér – búr és angol – közösség kedvencének számítottak, az elnyomott, bantusztánokba kényszerített feketék mérsékelt hazafias érzelmekről téve tanúbizonyságot minden egyes nemzetközi meccsen az ellenfélnek szurkoltak, annak kilététől függetlenül. (E magatartást csak az ítélje el, aki egy Románia-akárki mérkőzésen erdélyi, partiumi vagy bánsági magyarként tiszta szívvel képes a román csapatnak szurkolni.)
Mesterien illusztrálja mindezt a nyitójelenet, amelyben a Robben-börtönszigetről frissen szabadon engedett Mandelát szállító konvoj útvonalának egyik oldalán egy rozsdásodó drótkerítés szegélyezte, poros földdarab található, amelyen rongyos fekete gyerekek fociznak lelkesen, szemben velük pedig jókora fémkerítés védte rögbipálya terül el, amelyen a néger szabadságharcos szabadlábra helyezését a közelgő apokalipszis jeleként értékelő fehérek tartanak rögbiedzést.
A film elején úgy tűnik, a félelmek beigazolódnak, és a megváltozott viszonyok – az Afrikai Nemzeti Kongresszus 1994-es választási győzelme és Mandela elnökké választása nyomán – megfordulnak a szerepek, és a feketékből lesznek elnyomók, a fehérekből pedig áldozatok. Az ország sportszövetsége egyhangúlag megszavazza ugyanis az egykori apartheidet idéző rögbicsapat színeinek és emblémájának megváltoztatását, ám váratlan ellenfélre akadnak: maga Nelson Mandela áll ki amellett, hogy a régi szimbólumokat meg kell tartani, megelőzendő ezzel a nemzet még nagyobb megosztását.
Mint kiderül, a gazellák iránti szimpátia nem minden hátsó szándék nélküli: Mandela tudatában van annak, mekkora energiákat bír az egyszerű szurkolókban felszabadítani a sport, márpedig ő szilárdan elhatározta, hogy az ellentétek szabdalta dél-afrikai csoportokból egységes nemzetet farag. Ehhez pedig a legegyszerűbb utat a rögbiválogatott jó szereplésében látja, amely 1995-ben épp a dél-afrikai rendezésű világbajnokságon bizonyíthatta rátermettségét. Ezért a hullámvölgyben lévő válogatott csapatkapitányával, a tősgyökeres búr François Pienarral is négyszemközti találkozót kezdeményez, hogy meggyőzze a csapat sikerének jelentőségéről.
Az Invictus – Eastwood William Ernest Henley angol költő versének címét kölcsönözte filmjéhez, amelyet Mandela börtönévei alatt mindig magánál tartott, hogy abból merítsen erőt – ugyanakkor több egyszerű sportfilmnél: hódolat egy nagy formátumú politikus előtt (és jó reklám az idén újabb nagyszabású sporteseményt, labdarúgó-világbajnokságot rendező Dél-Afrikának).
Persze azt azóta tudjuk, hogy Nelson Mandela sem volt egy gáncs nélküli lovag – hiszen a filmből is kiderül, hogy magánéleti problémái bőven akadtak –, ráadásul a növekvő bűnözéssel, a terjedő AIDS-szel és az egyre nagyobb szegénységgel ő sem tudott hatékonyan megküzdeni, azonban egyvalamit sikerült elindítania: hogy a Dél-Afrikában élő népcsoportok valóban egy nemzetté váljanak. Legalábbis a rögbiválogatott körüli hírverés, valamint annak világbajnoki menetelése egy időre egybeforrasztotta a dél-afrikaiakat – még ha ezt a meccset rádión hallgató rendőrök és a néger kisfiú fokozatos közeledésének epizódszerű bemutatásával túlságosan is szájbarágósan sikerül bemutatni.
Ez és az ehhez hasonló csöpögős epizódok rontják ugyan a film élvezeti értékét, ám néhány erős jelenet – például Francois és a csapat látogatása Mandela Robben-szigeti börtönében –, illetve Morgan Freeman szuggesztív játéka az átlag fölé emeli az Invictust. Nem annyira súlyos film, mint a Gran Torino – annál jóval inkább lefeküdt a hollywoodi szenvelgésnek és a kommersznek – de azért Clint Eastwoodnak emiatt sem kell szégyenkeznie.
Sólyom Jenő Széchenyi-díjas fizikus, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja vehette át az Akadémiai Aranyérmet az MTA 199., ünnepi közgyűlésének hétfői ülésén.
Szerelmi történetbe ágyazva a magyar néptáncot mutatja be a Magyar menyegző című játékfilm, a kalotaszegi világba betekintést nyújtó alkotás várhatóan jövő év elején kerül a mozikba.
Mihail Afanaszjevics Bulgakovnak A Mester és Margarita című művéből készült előadás premierjét tartja pénteken a szatmárnémeti Harag György Társulat.
A bukaresti „I.L. Caragiale” Színház és Filmművészeti Egyetem (UNATC) nemzetközi konferenciát és workshopot szervez, melynek tematikája az úgynevezett „oktatófilmek” felhasználási gyakorlata a volt szocialista országokban.
A romániai magyar színházakról és az IFesztről is szó esett a Nemzeti Kisebbségi Színházak Nemzetközi Találkozóján, de felmerült egy budapesti helyszínű erdélyi fesztivál lehetősége is.
Film- és könyvbemutatóval tisztelegtek Janovics Jenő, a magyar filmgyártás úttörőjének munkássága előtt a kolozsvári Művész moziban. A magyar film napja alkalmából szervezett eseményen a „Szamos-parti Hollywoodba” kaphattak betekintést az érdeklődők.
Magyarország és Európa egyik legeredetibb és legkeményebb underground együttesének, a Vágtázó Halottkémeknek a koncertje is szerepel a kolozsvári Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF) programjában.
Bár a világon az egyik legnagyszerűbb dolog a tánc, hiszen egyetemes, mindenki számára befogadható „nyelv”, amely az életerőt és az életörömöt hordozza, a virtuális „nézelődéshez” szokott mai társadalom ellustult – jelentette ki Könczei Csongor.
A Déryné Program Határtalan alprogramja részeként a magyar nyelvű színjátszás válik elérhetővé Felvidék, Kárpátalja, Vajdaság és Erdély mintegy 60, magyarok által lakott településén – jelentette be Novák Irén.
A népi együtt muzsikálás és éneklés nemcsak közösségi élményt, de életformát is jelenthet – mondta el az Erdélyben több helyszínen működő Erdélyi Hagyományok Háza Alapítvány (EHHA) kolozsvári intézetének kulturális szervezője, Nagy Kata.