Fotó: Krónika
2008. október 08., 00:002008. október 08., 00:00
– A művészi szabadság ellentmondó a rutinnak. Önök mégis – immár 16 éve – az egyik falut fotózzák a másik után, Oroszhegyen például már másodjára járnak. A következetesség is nyújthat új témákat?
– Valóban, a Hargita Megyei Kulturális Központ (HMKK) égisze alatt már a tizenhatodik fotótábort szerveztük meg. És elmondhatom, éppen arra vagyok büszke, hogy egyre frissebb, bátrabb, jobb képek készülnek a táborainkban. Ezt bizonyítja az is, hogy ha ismert helyszínre látogatunk, senki nem mondja egy témáról, hogy na, ez már megvan, hagyjuk békén. Felismerik, hogy nagyon sok minden mellett elsétáltunk. Nem felejtettük el például az első oroszhegyi tábor anyagát sem: egy album elkészítését tervezzük, amelyben a régi és a mostani fotóanyag együtt fog megjelenni.
– Valójában mi a célja ezeknek a rendszeres „gyűjtőutaknak”?
– Az egyszerű válasz, hogy most már sürget az idő. A romlással kell felvennünk a versenyt, hogy ha csak a képeken is, de mentsük, amit lehet. Nagyon sok helyre kell minél hamarabb elmennünk, visszamennünk.
– Mi az, amire egy falu fotózásakor figyelnek?
– A fő célunk a hagyományos falu mentése. Bevallom, az elején ürügynek tekintettük a falvakat, terepnek, ahol alkothatunk. De olyan jólesett, amikor az egyik esti beszélgetésnél mindenki bevallotta, hogy célja: menteni a menthetőt. Visszagondolva elég sok minden került felszínre, amiről a szakkönyvek nem írnak, az utolsó festett ládától a székely kapuig. A néprajzi dokumentációk lehetnek alaposak, de legtöbbször tele vannak előítéletekkel, beskatulyázzák a falvakat. A fotók mást mutatnak, mást hoznak felszínre. Mi ezeket az értékeket dokumentáljuk, archiváljuk a szakma, a néprajzosok, a művészettörténészek számára – az eddig készült anyag hozzáférhető a HMKK-nál.
– Az archiváló-dokumentáló igény visszaszorítja a művészfotót?
– Egyáltalán nem, a tábor óriási hozadéka a művészfotó. A művészek először megcsinálják a dokumentumfotókat, „szárazon” fotózzák az archiválásra szánt anyagot. Utána pedig eljátszanak a témával, már az ember is bekerül a képbe. Ezek a felvételek jutnak el aztán kiállításokra, különböző versenyekre. Ezt mutatjuk meg a szakmának, például Oroszhegy nem jelenhet meg úgy egy japán, olasz vagy román fotós számára, mint egy idegen tér. Többletet, mondanivalót kell hordoznia minden képnek.
– Mit szólnak a helybéliek, amikor váratlanul megjelenik egy fotóscsapat?
– A fotók készítésekor a helyi közösség is szerephez jut. Az első táborokban azt hittük, hogy ha lefotózzuk a papi lakot, a néptanácsot, a fontosabb épületeket, az tetszeni fog. Csak hát ez egyáltalán nem érdekli a helybélieket, hiszen ebben élnek. Hiába fotózok nekik egy 1700-ban épült házat, nekik nem mond semmit, mert az csak egy rossz ház. Az életképek érdeklik őket igazán, azt a fotót fogadják szeretettel, amelyen magukra ismerhetnek. Jó példát erre a korábbi, pusztinai táborból mondhatok. Az odavalók megszokták, hogy olyan fotókat mutatnak róluk mindenfele, amelyeken szépen fel vannak öltözve népviseletbe, és minden ragyog körülöttük. Amikor megnézték az egy hét alatt készült képeinket, valósággal elkeseredtek a felismerésen. És jó néven vették, hogy tükörképet kaptak arról, hogy milyen tehetetlenségben, szegénységben élnek. Megköszönték, és azt mondták: ezt kellene megmutatni a világnak.
– Oroszhegyen szilvaéréskor rendezték meg a tábort, ez mennyire tükröződik az elkészített fotókon?
Mindig vannak fix pontok, ilyen például az időzítés. Ebből aztán kialakul egy játék, amikor kommunikálni kezdünk az emberekkel a szilvaérés, a cipőkészítés vagy bármi más ürügyén. Nagyon sok múlik a kommunikáción. A jó helyzet, a jó megközelítés sok jó fotót, például nagyon jó portrét eredményezhet.
– Kik voltak az idei tábor résztvevői? Stabil vagy változó csapat vesz részt a táborozásokon?
– A fotósok egy része stabil ember, de mindig hívunk egy-két jelentősebb fotóst, „nagy nevet”, illetve fenntartunk egy-két helyet amatőr, de jó fotósok számára is. Idén rajtam kívül Balázs Ödön, Balázs Attila és Erdély B. Előd székelyudvarhelyi, Bálint Zsigmond marosvásárhelyi, Henning János sepsiszentgyörgyi, Szabó Attila és Veres Nándor csíkszeredai, valamint Molnár Attila gyergyótekerőpataki fotós volt jelen. Az ő munkáikból a közeljövőben szervezünk kiállítást Csíkszeredában.
A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban nyílik meg július 22-én, kedden 18 órától a Lábasház emeleti kiállítótereiben Damokos Csaba designer kiállítása.
A Magyar Rendőrség is felhívást tett közzé, hogy ha valaki látta a Maros megyei Mezőméhesen történt gyilkosság szökésben lévő gyanúsítottját, azonnal értesítse a rendőrséget. A gyanúsított ellen európai és nemzetközi elfogatóparancsot adtak ki.
Kristófi János nagyváradi festőnek állít emléket az a retrospektív kiállítás, amelyet július 22-én nyitnak meg a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központban (EMŰK).
Megnyílt a jelentkezés a Filmtettfeszt Erdélyi Magyar Filmszemle versenyszekciójára. A Filmgaloppban tavaly fikciós alkotások versenyeztek egymással, így idén az erdélyi dokumentumfilmeké a főszerep.
Horváth Hunor, a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház új igazgatója örül, hogy lehetősége nyílik bekapcsolódni Temesvár életébe, és annak is, hogy színházi alkotóként most először magyar nyelven dolgozhat.
A Szent Anna-tó körül szervezett, 35 éve kezdeményezett AnnART Nemzetközi Performansz Fesztiválokat idézik meg július 24-én és 25-én a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban.
A kolozsvári Puck Bábszínház tizenkilencedik alkalommal szervezi meg a Bábok Múzeuma című kiállítást a Bánffy-palotában.
Hat bemutató, Interferenciák, Harag György Emlékhét – véget ért kolozsvári színház 232. évada. Amint a társulat közölte, az anyagi nehézségek ellenére is eseménydús évadot zárt a Kolozsvári Állami Magyar Színház.
Rézben érthető címmel nyílik kiállítás Makkai István szobrászművész alkotásaiból a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központban július 11-én.
Az Udvartér-lét című időszakos képzőművészeti tárlat fogadja a látogatókat a kézdivásárhelyi Incze László Céhtörténeti Múzeum kiállítótermében július 18-ig.