Nem véletlen, hogy Goethe mondhatni egész életén át írta a Faustot, s csak halála előtti évben tette ki a pontot, amikor megtalálta – saját szemszögéből nézve – a választ a fenti kérdésre: a teremtő munka. Faust ugyanis akkor érti meg, valójában miért is volt értelme eladnia lelkét Mephistónak, amikor az ő segítségének köszönhetően a lecsapolt mocsár helyén építeni kezdenek egy új várost. A kiteljesedő romantikában aztán sorra teszik fel a „Nagy Kérdést”, és aki felteszi, meg is válaszolja, természetesen az egyéni tapasztalatai és meggyőződése alapján. Néhány példát említenék csupán: lord George Gordon Byron szerint

Hozzá hasonlóan Petőfi is ugyanezt vallja, szintén életét áldozva a szabadságharcban, a fiatal, szerelmes Vörösmarty válaszát Csongor képviseli, eltökélt szerelem utáni kutatásával, a közéletben aktívan részt vállaló, középkorú Vörösmarty viszont, a Gondolatok a könyvtárban versének utolsó szakaszában a küzdést nevezi az élet értelmének, mondván:

És Madách?! A történelem időrendi áttekintésének leple alatt végigmegy az emberi élet lehetséges motivációinak zömén. Kezdi a romantikában főszerepet játszó egyéni, majd a kollektív dicsőséggel, a testi, lelki (hitbéli), valamint szellemi (tudás) élvezettel, az elméleti szabadság kiharcolásával, majd a vadkapitalizmus gazdasági szabadságával és ennek ellentétével, az agyontervezett, mindent előre kiszámított embertelen társadalmi fegyelemmel, de egyik sem bizonyul abszolút járhatónak.

Megpróbálkozik még a Föld elhagyásával, de a Föld szelleme visszaszólítja, s akkor végezni akar magával. Éva bejelentése rántja vissza, miszerint anyának érzi magát, s ezt a családérzést koronázza meg az Úr hangja a híres, sokat emlegetett kijelentéssel:

A Madách-mű lényege tehát ez, a kortársak egyetlen válaszához képest sokesélyes motivációfelmutatás, ami a nagyváradi Szigligeti Színház társulata által múlt héten bemutatott „változatból” – bátran mondhatom – teljesen kimaradt. És ez a „kimaradás” ajándékozott meg az Aranyéhoz hasonló élménnyel: hiány helyett fokozódó tetszést éreztem. Az idézőjelek is tulajdonképpen nem véletlen díszítések, hanem a tetszésnyilvánítás eszközei.

Tulajdonképpen ugyanis szerzőként Tasnádi-Sáhy Pétert kellett volna feltüntetni, jelezve, hogy Madách ötlete alapján dolgozott. Szó sincs arról, hogy átírta volna, csak egy-két ismert gondolatot emelt be. Nem csoda, hiszen a Madách-mű óta eltelt százhatvan esztendő, s ami ez alatt az idő alatt történt, az sokkal több a bármilyen számszerű adatnál, a leglényegesebb pedig talán, hogy az emberi természettel, gondolkodással, kreativitással kapcsolatban az egész addigi embertant felülírja. Tasnádi-Sáhy rendező, dramaturg műve

mert mindannyiunk viselkedését nagymértékben az határozza meg, kivel-mivel állunk szemben vagy közös rendben, miről kell döntenünk, mit kell elviselnünk, mit szeretnénk megalkotni és mit akarunk lerombolni. Túlzás nélkül állítom, zseniális megoldást talált az alkotó ennek a látszólag nagyon komplikált gondolatsornak a bemutatására, hiszen épp az ő trouvaille-ja segítségével döbben rá a kezdetben talán egészen mást váró néző, mennyire igaza van, milyen jól tette, hogy erre vállalkozott.

A mindössze hat szereplő – Kocsis Anna, Pitz Melinda, Tasnádi-Sáhy Noémi, Hunyadi István, Scurtu Dávid és Szabó Eduárd – villámgyors váltásokkal játszik el bárminemű szerepet: nem „válogatnak” a jók és a rosszak, a férfi és női karakterek között.

Az egy órát tíz perccel alig meghaladó előadás sodró erejű dinamikája, a groteszkhez közelítő, jelzésszerű díszletei és maszkjai, a viharos taps bizonysága szerint beváltotta alkotójuk eredeti elképzeléseit, miszerint

S hogy az eleve meghirdetett célközönség, a diákság hogyan fogadja majd az osztálytermükbe ellátogató előadást? Tanári gyakorlatom jogosít fel annak kijelentésére, hogy csodálatosan befogadók lesznek középiskolásaink. S ha előadás után a Madách művét nem is fogják jobban megérteni, mint egy világos, lényegre törő tanári magyarázat nyomán, de mostani és majdani önmagukat, társaikat, környezetüket, a világban rájuk váró életet sokkal jobban fogják tudni kezelni, sokkal több sajnálatos tragédiát tudnak majd elkerülni, s ezzel a tudással felfegyverkezve vidáman, nevetve mennek majd tovább a maguk választotta életcéljukat megvalósítani.