Szakmai tudás és lelkesedés a jó műsor titka: Székely Blanka Kolozsváron élő televíziós újságíró munkájáról, kihívásokról

– Nemrég megkaptad az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) Janovics Jenő-díját „a közművelődési és kulturális életünkről szóló számos tudósításért, erdélyi magyar médiavalóságunk rugalmas, kreatív és jövőbe mutató formálásáért”. Te hogyan értékeled az elismerést?

– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esik jól. Azt is jó érezni, hogy ha az ember lánya szívét-lelkét beleteszi a munkájába, annak van eredménye. A díj neve külön elismerés számomra, mivel Janovics Jenő amellett, hogy egy Szamos-parti Hollywoodot teremtett Kolozsváron, kiváló színész és rendező is volt, sokszínű, vibráló egyéniség, az a fajta ember, akiért a fél karomat adnám, hogy visszalépve az időben, megismerhessem. Úgy tűnik, hogy ha a nevével összefüggésbe hozhatott valamiért az EMKE, kölcsönös a szimpátia akkor is, ha még nagyon távol állok attól, amit ő letett az asztalra.

– Sokrétű munkát végzel: a kolozsvári Video Pontes stúdió munkatársaként tudósítasz és riportokat készítesz a magyar közszolgálati médiának, műsort vezetsz a Székelyhon Nézőpont című mozgóképes rovatában, az angol nyelvű Transilvanianow.com portál újságírója voltál, tanítasz a nemzeti tehetséggondozó program keretében, ezenkívül két kisgyerek édesanyja is vagy. A munkáid közül melyikkel tudsz a legjobban azonosulni?

– Nincs sorrend, de nyilván a gyereknevelés nem is tartozik ebbe a felsorolásba. Azt, ha nem végzem lelkiismeretem szerint, és mondjuk egy-két napig nem jut elég időm anyaként jelen lenni, rögtön kibillent az egyensúlyomból, és biztos, hogy úgy szervezem a dolgokat, hogy pótolhassuk az elmaradást.

A tudósítói munka miatt sokat vagyok terepen, emberekkel, történetekkel találkozom, az angol nyelvű újságírás régi álmom volt, és számomra kihívás is egyben. A műsorvezetés a mérhetetlen kíváncsiságomat elégíti ki, a tanítás pedig segít rendszerezni a dolgokat, gondolatokat, és nyilván nagy lelki elégtétellel is jár.

– A felsorolt tevékenységeid mellett kevesen tudják rólad, hogy műfordítóként dolgozol, novellákat és regényeket fordítasz angol nyelvre. Milyen jellegű írásokat ültetsz át egyik nyelvről a másikra, és milyen kihívásokkal találod szembe magad?

– A fordítást a nem létező szabadidőmben művelem, tehát az alvási időm rovására megy, mégsem tudok ellenállni, amikor jön egy-egy újabb felkérés. Fordítottam versesköteteket, novellákat és regényt is. Hatalmas élvezetet jelent, amikor minden kreativitásomat és filológusi készségemet be kell vetnem, hogy ráérezzek szavak, kifejezések árnyalati különbségeire ahhoz, hogy a legmegfelelőbbet ki tudjam választani.

Ez azért van, mert esetenként a magyar nyelv színesebb, árnyaltabb, ezért például szójátékokat átültetni más nyelvre, kész öngyilkosság. Kolozsvári szlenget azonban már fordítottam. Ez volt az első fordításom, Márkus Barbarossa János Fidelius című regénye, ami különösen kedves is volt a lelkemnek, mivel imádott egyetemi tanáromról, jó barátomról, Bréda Ferencről szólt. Az sem volt mellékes, hogy anyagilag is megérte kínlódni, 13 éve ugyanis János honoráriumából vásároltam az első autómat.

– Ennyi tevékenység több embert igényel. Hogyan sikerül lemenedzselni ezt a rengeteg munkát? Honnan kapod mindehhez az energiát?

– Nehezen, egy csomó szervezést igényel. Édesanyám besegít párórányit a két és fél éves kisfiammal, de délutánra mindennek meg kell lennie, mivel az az idő a gyerekeké. Van úgy, hogy forgatásra is viszem őket, amennyiben olyan egy esemény, hogy ők is élvezhetik. Ez idővel egyre könnyebb lesz, mert maguktól is jönni akarnak majd.

Régebb a nyaralás is felfedezőút volt, amióta a gyerekek megvannak, folyamatosan tanulom azt, hogy lassabban élni is jó.

– 2008-ban, a színművészeti utolsó évében már hetente ingáztam Marosvásárhelyre – hazaköltözni nem voltam hajlandó –, hogy részese lehessek az Erdély Tv indulásának. Nagyon izgalmas feladatnak tűnt nekem, és az is volt. Jó csapat alakult ott ki, kísérleteztünk, sokat hibáztunk és nevettünk.

A minap egy széki forgatáson a Kossuth-díjas, 84 éves Korniss Péter fotóriportert csodáltam terepmunka közben. Agyba-főbe fotózta már az elmúlt hatvan évben a székiek életmódját, az ott készített munkái világhírűek, tehát már valószínűleg önmagát sem tudja überelni, és mégis ott pörgött a tömegben, leste az objektíven keresztül az elkapható emberi pillanatokat. Azt kívánom magamnak, hogy az ő korában hasonlóan legyek jelen az életemben.

– Rengeteg ilyen van. Azok a közösségükért élő erdélyi emberek, akikről magazinos portrét készítettem, mind nagyon szép forgatási emlékek maradnak. De ugyanúgy élvezem, amikor egy-egy nagy zenei fesztivál pörgésében a kedvenc zenészeimmel interjúzhatok a backstage-ben (színfalak mögött – szerk. megj.). Ugyanígy, amikor a Nézőpont műsorába készül egy-egy beszélgetés, amiért több száz kilométert utazunk az operatőrökkel, és a meghívott saját életterében forgatunk, az mindig jó buli.

– Véleményed szerint mitől lesz jó egy televíziós riport, műsor? A szakmai tudáson kívül mi az a titkos összetevő, „fűszer”, ami nem hiányozhat egy anyagból?

– Az emberek a történeteket és az őszinte beszédet szeretik. Amikor élvezettel, színesen mesél egy-egy interjúalany, vagy éppen a képekből kerekedik ki egy jó történet, netán mindkettő összejön egyszerre, azt nem lehet nagyon elrontani. Nyilván a vágónak nagy hatalma van, ő megmenthet vagy elronthat egy jó anyagot, de hál’ istennek profikkal dolgozom, akik mindig csak hozzátesznek érdemben a videóhoz.

– Van-e szakmai példaképed, akinek a munkássága, életútja inspirál?

– Van, Jimmy Fallon, a The Tonight Show műsor show-manje. Sosem leszek olyan vicces, de nagyon szeretem, mert van ott minden, humor, alázat, önirónia, játék, megy a hülyeség ezerrel, és mégis informatív a műsor. Magyar nyelvterületen talán D. Tóth Kriszta kérdez annyira lényeglátón és érzékenyen, hogy mindig jólesik nézni.

– Azt mondják, hogy aki folyton utazna, az nem találja a helyét. Én ebben nem hiszek, nekem az utazás maximális feltöltődést és önismereti utat jelent mindig. Egyik lefoglalt repülőúttól a másikig élek gyakorlatilag, ha pedig egyedül utazhatok, az jelenti számomra a legnagyobb luxust.

Emlékszem, a Budapest–Bamako-rali és az Afrikában töltött közel egy hónap után a karomon az ott szerzett henna tetkók nyomaival még hetekig lassabban mozogtam, éltem, átvettem a marokkóiak belső ritmusát. Ahogy nőnek a gyerekek, velük is egyre könnyebb lesz utazni, ez külön örömet jelent majd: velük együtt újra felfedezni a világot.

– Az egyik kedvenc helyed az Amerikai Egyesült Államok, ahol éltél is egy ideig, és ahova időről időre visszatérsz. Mi az, ami vonzó számodra a tengerentúli országban?

– Azt hiszem, hogy az első, húsz évvel ezelőtti utam határozta meg nagyon mélyen azt, ahogy azóta is viszonyulok Amerikához. Akkor ugyanis a legjobb barátnőmmel diákmunkát mentünk végezni New Hampshire-ben, a Winnipessaukee-tó partján.

Ráadásul nem egy villában lakott a kollegina, hanem férjjel, gyerekekkel, kutyákkal és macskákkal egy háromszobás lakóautóban, egy – az amerikai filmekből is jól ismert – trailer home-ban az erdő közepén. Szóval megvolt az amerikai álom, sok pénz rövid idő alatt, szabadság, kaland, szerelem és lakókocsi. Azóta sem tudtam überelni azt a nyarat. Azóta éltem és dolgoztam San Franciscóban, majd Atlantában még két évet, a gyerekek is ott születtek, és voltam televíziós filmfesztiválon is díjazott. Folyamatosan találok magamnak valami okot, hogy odautazhassak. Két hónap után pedig mindig kegyetlenül hazavágyom, fene tudja, miért. Ha nem így lenne, már rég odaköltöztem volna. Már beletörődtem, hogy ez számomra a járható út: amikor úgy körülbelül kétévente elkezd hiányozni Amerika, ott kell töltenem pár hetet.

– Ha a világon bármelyik műsort vezethetnéd, vagy bármiről tudósíthatnál, mi lenne az, amire nem mondanál nemet?

– Szívesen részt vennék egy antropológiai kutatásban egy távoli szigeten, és erről forgatnék dokumentumfilmet is. Az Oscar-gálás interjúkat látva rendesen sajnálni szoktam a színészeket, hogy mennyi buta és felületes kérdésre kell folyamatosan válaszolniuk, a kérdésnek megfelelően felszínesen, nyilván. Szoktam azon gondolkodni, hogy vajon ott, helyben, abban a pörgésben hirtelen tudnék-e olyan jó kérdést föltenni, ami miatt szívesen megáll egy ember, elfelejti, hogy merre indult, és nagy élvezettel válaszol.