Erre léteznek nemzetközi minták, talán a trendek is erre terelik a következőkben a szakmát, addig azonban, amíg bekövetkezik, ez egy historiográfiai elemzés, eszmefuttatás marad.

– És mi az, amiben alapvetően nincs vita?

– Alapvetően a biztos történelmi tények szempontjából nincs vita a két szemlélet között. Vagyis például a fegyverszünet, a nagygyűlések dátuma eléggé biztosak, és azok lefolyásának a történetei sem adnak okot disputákra a román és magyar történetírás képviselői között. Többnyire azt gondolom, hogy nincs olyan szemléletes vita a két fél között, mint azt esetleg a sajtó, vagy a nyilvánosság kívánná vagy elképzelné. Vagyis nem hiszem azt, hogy a történészek egymás nyakának esnek, ha nem értenek egyet bizonyos kérdésekben, hanem az ideális esetben többnyire szaklapokban megjelenő, hosszú (és emiatt kevésbé népszerű) eszmecserékben, polémiákban folytatják le ezeket.

– Az erdélyi magyarok hogyan élték meg a száz évvel ezelőtti történéseket? Érzékelték-e, hogy fordulóponthoz érkezett az erdélyi történelem?

– Nehéz röviden válaszolni erre a kérdésre, ugyanis ha a száz évvel ezelőtti eseményekre gondolunk, azt hiszem, ebbe az egész impériumváltás folyamata beletartozik. Ez természetesen legtöbbjüket érintette, és emiatt pontosan érzékelték, hogy főhatalomváltás történt, amelyhez különböző életstratégiákkal igyekeztek alkalmazkodni. Ha azonban csupán a gyulafehérvári nagygyűlésre gondolunk, akkor ezt valószínűleg nagyon kevesen érzékelték, és a korabeli sajtóból sem kaptak teljes körű tájékoztatást. Ezért inkább a közvetlenebb folyamatok befolyásolták a lakosság életvitelét, mint a háború végén jelentkező felfordulás, őszirózsás forradalom, fosztogatások, majd azt követően, ami talán megmaradt tapasztalatként élt tovább, az a román hadsereg bevonulása egyes területekre. Persze többnyire a  november végi marosvásárhelyi vagy a december 22-i kolozsvári nagygyűlések történéseiről is informálódhattak, azonban mivel ezeken viszonylag alacsony létszámban jelentek meg, ezek az események elsősorban többnyire az ott részt vevő képviselők, politikusok személyes emlékezeteiben ragadtak meg, mintsem a kollektív mentalitásban.

– A külföldi történészek általában hogyan értékelik a gyulafehérvári kiáltványt, a román centenáriumot? Egyáltalán érdeklődnek a téma iránt?

– Általában a végeredmény ismerete az, ami lényeges ebben a vonatkozásban. Külföldi egyetemek, vagy kutatóintézetek történészei, akik Kelet-Európára szakosodtak, és ennek valamely régióját, aspektusát kutatják, többnyire tisztában vannak az itt történt eseményekkel, az ezekről készült feldolgozásokról, sőt a legtöbb esetben a forrásokról is tájékozottak. Az, hogy ezek munkáikban milyen súlyt kapnak, az többnyire a kutatott tematikájuktól függ. Viszont léteznek eszmecserék, azaz valamely forráshoz való hozzájutáshoz vagy ezek fordításához, értelmezéséhez segítséget kérnek a hazai szakmabeliektől.

– Lehet-e ma Romániában történelmet értelmezni anélkül, hogy annak politikai felhangja legyen? És itt nemcsak román történészekre gondolok.

– Azt gondolom, hogy lehet, illetve egyúttal érdemes is. A politika – legyen az román, vagy magyar – mindig is fog táplálkozni a történelmi tapasztalatokból, és ennek alapján sajnos nem mindig a kívánt irányba befolyásolja például az emlékezetpolitikai folyamatokat. Azt látni kell, hogy ezek a mai napig elég erős mozgatórugók, amelyek hatással vannak a társadalomra, ezért érdemes felelősen végezni.

Viszont ha valami haszna van a centenáriumközeli folyamatoknak, az talán az egyes sajtóban megjelenő, elsősorban nem történészi vélemények, amelyeket nem érdemes szakmai szemüvegen keresztül vizsgálni (bár némelyikük egészen alaposan történeti forrásokból informálódott), de hatásukat tekintve talán mégis ezek visznek különböző véleményeket párbeszédközeli állapotokba. Emellett pedig segítenek annak megértésében, hogy mi az, amit gondolunk, vagy gondolhatunk az elmúlt száz év kapcsán, teljesen függetlenül attól, hogy ezt keserű szájízzel tesszük vagy éppen örömmámorban.