– A Fidesznek a veszprémi, tapolcai és újpest–angyalföldi időközi országgyűlési választásokon elszenvedett veresége után sokan kormányváltó hangulatról beszélnek Magyarországon. Három évvel a következő parlamenti megmérettetés előtt nem korai ilyen következtetéseket levonni?

– Mindenkit nagyon óvnék messzemenő tendenciák felrajzolásától. Huszonöt év tapasztalata arra int a magyar belpolitikával kapcsolatban: semmit nem mond a végeredményről, hogy a ciklus elején és a közepén ki a nyertese egy elégedetlenségnek. Amikor éppen nem kétpólusú volt a rendszer, megtörtént, hogy egészen más ellenzéki párt jött ki nyertesként, mint amely az elég hamar bizalmat veszítő kormánypárt után győztesnek látszott.

1990 után, amikor az Antall-kormány hamar elveszítette a bizalmat, éppen a Fidesz volt, amely nagyon hamar fölívelt, 1994-ben, a Bokros-csomagot követően a Torgyán-féle Kisgazdapárt volt messze az esélyes, sőt volt olyan is, amikor már kétpárti váltógazdálkodás látszott kialakulni, 2000-ben a Kovács László irányította MSZP jócskán vezetett Orbán Viktor előtt, majd nagyon szoros eredmény alakult ki 2002-re. Sőt 2006 őszén az utcai harcok és a szemkilövetések ellenére sem lehetett látni, hogy a Fidesz kétharmados többséget szerez.

Akkoriban az LMP még csírájában sem létezett, a Jobbik támogatottságát pedig alig tudták bemérni a közvélemény-kutatók. Csak azért bocsátkoztam ilyen hosszas felvezetésbe, mert van egy drasztikus kiábrándulás a Fidesz-ből, megtört a varázs. Nagyon gyors lefolyású bizalomvesztésről van szó, ráadásul emberemlékezet óta nem volt példa rá, hogy a Fidesz három egymást követő időközi választást elveszítsen. Hogy pontosan ki és hogyan tudja becsatornázni ezt az elégedetlenséget, arról ma még semmit nem lehet mondani.

– Mégis az a tendencia körvonalazódik, hogy a Fidesz legnagyobb ellenfele a 2018-as országgyűlési választáson a Jobbik lesz.

– Ez az, amit most még nem lehet kijelenteni.

– Képesnek tartja a balliberális oldalt annyira megerősödni a következő időszakban, hogy ne a radikális jobboldali párt legyen az alternatíva a Fideszre?

– Még egyszer: merészség az előző parlamenti választás után egy évvel biztos kijelentéseket tenni arról, hogy ki az esélyese a 2018-as megmérettetésnek. A tapolcai kampányban a falvakat járva viszont én is láttam, hogy nagyon sok embernek elege van abból a fejlődési pályából, amit a rendszerpártok felrajzoltak, egyként elegük van a Fideszből és az MSZP-ből. Ma ezt az elégedetlenséget a Jobbik meg tudja lovagolni.

Az LMP előtt az a kihívás áll, hogy versenyre tud-e kelni a Jobbikkal a rendszerkritikus szavazatokért. A ballib oldal, tehát az MSZP és vidéke sohasem lesz kormányváltó tényező. El lehet játszani a legnagyobb ellenzéki párt szerepét, ami a mandátumok száma alapján meg is illeti az alakulatot, de az a világ már elmúlt, amely a szocialista pártot a rendszerváltás utáni két évtizedben akkor is egyeduralkodóvá tette, amikor nem volt kormányon.

– És mikor válhat az LMP-ből kormányváltó tényező, mikorra erősödhet meg annyira az alakulat, hogy markáns igény mutatkozzék az általa képviselt politikára? A tavalyi országgyűlési választáson erősen rezgett a léc a bejutáskor.

– Már önmagában az hatalmas siker volt, hogy bekerültünk az Országgyűlésbe. Gyakorlatilag mindenki leírta az LMP-t azok után, hogy a ballib erők meg az ilyen-olyan támogatóik megpróbálták eltüntetni a térképről, meglehetősen alantas eszközökkel kiprovokálva egy frakciómegszűnést 2013 elején. Mégis meg tudtunk kapaszkodni, történetünk során először képviselőt tudtunk delegálni az Európai Parlamentbe, majd stabilizálni tudtuk a szakadás előtti önkormányzati pozícióinkat.

Szerintem ez önmagában is figyelemre méltó eredmény. Az üdvösséghez, a kormányváltó erőhöz még nyilvánvalóan nem elég. Éppen az időközi választás tapasztalata alapján mondom, elvileg van időnk arra, hogy helyi szinten megizmosodjunk, ugyanakkor ez sürget is minket. De van egy kemény korlátja is az LMP növekedésének, nevezetesen hogy nem vagyunk ott minden szegletében az országnak. Ez a kulcsa annak, hogy előbbre tudjunk lépni, ebben az esetben lehet az LMP kormányváltó tényező.

– Többször elhangzik budapesti politikusok részéről, hogy a magyarországi politikában konszenzus van alapvető nemzetpolitikai kérdésekben. Ehhez képest egy nemrég közzétett felmérés szerint a megkérdezett anyaországiak 37 százaléka nem járulna hozzá, hogy a szomszédságába költözzön egy erdélyi magyar bevándorló. Mivel magyarázható ez a kontraszt?

– Nagy mértéktartással kezelném ezeket a kutatásokat, mert nem mindegy, miként, milyen szövegkörnyezetben fogalmazzák meg a kérdést. Azt már a kettős állampolgárságról szóló népszavazáskor is látni lehetett, hogy a magyar választók jelentékeny része – túl azon, hogy milyen értékeket vall – mindenek fölébe helyezi az egyéni boldogulást, az egyéni egzisztenciális érdeket. Ez a magyar társadalomfejlődés egy sajátossága, ha úgy tetszik tehertétele, mert ettől a magyar belpolitika is szenved, hiszen nagyon kevesen vesznek részt aktívan a közéletben, az állampolgári közösségekben.

Ennek van egy másik olvasata. Az egy kérdés, hogy kivel barátkoznál vagy kihez engednéd hozzámenni a gyerekedet, de ha felmerül, valakinek a bejövetele veszélyezteti-e a munkádat, akkor ott semmilyen más megfontolás nem játszik szerepet, pusztán az egzisztenciális érdek. Én tartózkodnék attól, hogy a nemzetpolitikát illetően ebből messzemenő következtetéseket vonjak le.

Az talán elmondható, hogy az öt parlamenti frakció között egyetértés van bizonyos alapértékekben a nemzetpolitikát illetően, de nyilvánvalóan van egy törés is a kormány és az ellenzéki oldal között. Mi helytelenítjük például, ha egy kormány – jelzem, a szocialista kormányok idején is ilyen gyakorlat volt – bizonyos határon túli kezdeményezéseket, lapokat, közösségeket pusztán ideológiai vagy pártpolitikai szempontból kedvesebbnek tart, mint másokat. Ez rendkívül káros.

– A magyar és a román kormány hűvös viszonya kihat az államközi kapcsolatokra is, de hátráltatja az erdélyi magyar közösségnek az identitás megőrzésére, a kisebbségi jogérvényesítésre, az autonómiára vonatkozó törekvéseit is. Hogyan lehetne ezt orvosolni?

– Biztosan hátráltatja, de nekem Victor Ponta demokráciateljesítményéről semmivel sincs jobb véleményem, mint az Orbán Viktoréról. Aggasztónak látom a Ponta-rezsimnek a kisebbségi, emberi jogokhoz, az autonómiatörekvésekhez való viszonyulását. Ezzel együtt ha lenne bölcs külpolitika Magyarországon, akkor Orbán Viktornak például ott lett volna a helye az RMDSZ kolozsvári kongresszusán Ponta mellett.

A magyar–román viszonyt nem önmagában kell vizsgálni, hanem annak kontextusában, ami ma külpolitika címén Magyarországon folyik. Orbán Viktor a külpolitika felszámolását hajtja végre, és egyszerű üzletszerzésekkel próbálja helyettesíteni. Itt már nem pusztán az erdélyi magyarság, hanem az egész magyarság problémájáról van szó, hiszen az anyaország gyakorlatilag semmiféle külpolitikát, nemzeti érdekérvényesítést nem folytat. Holott Magyarországnak az első számú szövetségesei paradox módon pont a szomszédos országok lennének, hiszen a kelet- és dél-európai államok egyre inkább egymásra vannak utalva.

Románok és magyarok egyaránt vesztesei vagyunk a globális nagyvállalatok nyomulásának, a németek, egyáltalán a magországok önzésének az EU-n belül, innentől kezdve ez nemcsak a Kárpát-medencei magyarság megmaradásáról szól, hanem hogy egyáltalán van-e nemzeti érdekérvényesítés.

Kalmárkodással nem lehet külpolitikát érvényesíteni. Amikor a miniszterelnök tavaly nyáron meghirdette az érdekalapú külpolitikát, közölve, hogy akik értékelvű külpolitikáról beszélnek, azok félnótások, a legtöbbet éppen a külhoni magyarságnak ártott. Amennyiben Magyarországon alkotmányos cél a határon túli magyar kisebbségek védelme – márpedig az –, és létezik valamiféle nemzeti konszenzus a mértékadó pártok között a külhoni autonómiatörekvések támogatását illetően, akkor ezek a törekvések akkor sikeresek Erdélyben, Kárpátalján vagy a Felvidéken, ha az anyaország partnereket tud találni a nagyvilágban, az EU-ban.

Ha viszont Magyarország érdekelvű külpolitikát folytat, és csak a cash, a biznisz számít, akkor nem tudja megvédeni az olyan saját törekvéseket, amelyek nem materializálhatók. Ha csak üzleti partnert látunk más országokban és népekben, akkor ki fog kiállni a külhoni magyarság érdekei mellett? Ez az érdekelvű külpolitika éppen az erdélyi, kárpátaljai, felvidéki autonómiatörekvéseket veti oda koncként.

– Ha az LMP olyan helyzetben lenne, hogy befolyásolni tudná a magyar külpolitikát, mit tenne olyan esetben, amikor Sepsiszentgyörgyön büntetnek a magyar himnusz eléneklése, Marosvásárhelyen a magánházakra elhelyezett kétnyelvű utcanévtáblák miatt, a MOGYE-n pedig gátolják a magyar kar létrehozását?

– Először is rögzítsük: ezek pitiáner, a 21. századi Európához méltatlan, szarházi intézkedések. De ezt a kérdést megint nem tudom kiszakítani általában a külpolitika összefüggésrendszeréből. Egy LMP-kormány olyan külpolitikát folytatna, amely nem tesz félreérthető gesztusokat a putyini Oroszország irányába.

Ha a magyar külpolitika értéktartalma világos minden partnerünk számára, egyebekben pedig az ország nem okoz külön bonyodalmat az EU központjában amiatt, hogy a jogállamot zárójelbe kívánja tenni, ha egyértelművé teszi, mit gondol az orosz annexióról, és hogy nem az üzbég, kazah és egyéb diktatúrák a főbb partnerei, akkor mondjuk egy LMP-kormány jó eséllyel hatékonyan és harcosan fellépne az EU-n belül azért, hogy ezeket a hitvány intézkedéseket mielőbb tegyük a múlt részévé.

De Magyarország jelenleg egyéb frontokon felszámolta azokat a pozícióit, amelyekkel megtehetné, hogy keményen fellépjen az ilyen szarházi húzásokkal szemben. A mi felfogásunk szerint egyszerre kéne értékelni azokat a gesztusokat, amelyeket a mindenkori román kormány tesz – teszem azt hogy az RMDSZ kongresszusára eljön a román miniszterelnök –, továbbá Budapestnek egyszerre kell kezdeményezőleg fellépnie Bukarest, Varsó, Pozsony, Szófia irányába a Kelet- és Dél-Európát érintő kérdésekben a közös fellépésről.

És igenis fel kell vállalni a konfliktust bárkivel, ha nemtelen támadásoknak teszik ki a magyar kisebbségeket. Ugyanígy tarthatatlannak tartom azt is, hogy az EU szemet huny afölött, hogy Szlovákiában szankcionálják, ha valaki felveszi a magyar állampolgárságot. De Magyarország akkor tud azért harcolni, hogy az európai emberjogi versenyben ne legyen tetten érhető kettős mérce, ha egyéb tekintetben nem hagy fölös támadási felületeket, és világos, hogy az alapvető érdekeltségei itt vannak a kontinensen.

– Mióta a bukaresti parlament leszavazta a Verespatak-törvényt, a bányanyitás kérdése kissé lekerült napirendről, mégsem tekinthetjük lezárt ügynek. Hogyan képzeli el az LMP a témában szorgalmazott román–magyar összefogást a ciántechnológiás projekt megakadályozása érdekében?

– A magyar Országgyűlés fenntartható fejlődés bizottságának LMP-s elnöke már kezdeményezett egy közös bizottsági ülést a román partnernél, sajnos erre még nem érkezett konstruktív válasz. Ez nem pusztán Verespatakról szól. Egyrészt ne adj isten egy verespataki ciánkatasztrófa az egész Kárpát-medence, a Tisza teljes vízgyűjtő területét meg tudja mérgezni, nemcsak magyarok, székelyek, de románok számára is el tudja pusztítani az élővilágot.

Másfelől mint cseppben a tenger mutatkozik meg az a szabadkereskedelmi politika, amely behálózza az egész világot. Ha például tető alá hozzák az Amerika és az Európa közötti szabadkereskedelmi egyezményt, akkor esélye sincs se Magyarországnak, se Romániának, hogy meggátolja ezeket a beruházásokat.

Azt a kérdést kell feltenni, meddig vagyunk hajlandóak eltűrni, hogy globális nagyvállalatok átvegyék a vezénylést komplett országrészek felett a demokratikusan választott kormányok helyett. Itt az forog kockán, hogy pillanatnyi nagy haszonért odadobjuk-e az élővilágunkat, a természeti erőforrásainkat.