– A kastély megvásárlása kapcsán hivatkozott a származására, neveltetésére is. Milyen volt ez a neveltetés? Hogy jutott el oda, hogy a vagyonát közösségi célokra fordítsa?

– Az biztos, hogy ez a származás, neveltetés vezetett el oda, ahol ma vagyok. Ezt nem lehet két mondatban elintézni. Ahhoz, hogy megértsük, azt is meg kell érteni, hogy a mi szüleink hogyan nevelkedtek, és ezáltal az egész 20. századi Erdély tablója kirajzolódik. Szüleim még épphogy a Monarchiában születtek, de az életüket már a Romániához tartozó Erdélyben élték le. Édesanyám egy Hunyad megyei kisfaluból, Bácsiból származott, egy elszegényedett református nemesi család sarjaként. A falu legtehetősebb embere a szomszédjukban lakott, Petru Groza, vagy ahogy a magyarok nevezték, Gróza Péter, a kommunista állammá alakuló Románia első miniszterelnöke, majd államelnöke. Nagypapám egyszerű vasutasként rendkívül jó üzleti érzékkel volt megáldva és sikerült felküzdenie magát a falu második leggazdagabb emberévé. Sajnos a kommunista hatalomátvétel után kulákká nyilvánították és minden vagyonát elvették.

– Nem segített a Grozához kötődő viszony?

– A részleteket nem tudom, de a magyarul egyébként tökéletesen beszélő Groza beállt a kommunista hatalom mellé és így a kiváltságosok közé tartozott. Azt hirdette a magyaroknak, hogy minden rendben lesz és a magyarok hittek neki, mert hinni akartak. De nem tudta betartani az ígéreteit, még ha akarta volna sem, hiszen maga az elnyomó rendszer volt olyan, ami nem ismert sem Istent, sem embert. Sajnos nagyapámat az anyagi összeomlás pillanatok alatt a sírba vitte. Ugyanezt az összeomlást az apai nagyapám is átélte, bár másképpen. Édesapám Székelyudvarhelyen született. Családja az 1916-os román betöréskor vette a sátorfáját, és meg sem állt Kolozsvárig, ahol nagymamám szülei éltek. Nagyapám Kolozsváron komoly ügyvédi karriert futott be, de az uralkodóvá vált román gondolkodást valójában ő sem ismerte eléggé. Nem hitte el, hogy a „vetitum retro leges”-t, azaz a római jog egyik alapelvét, a visszamenőleges hatályú jogalkotás tilalmát meg lehet szegni. Tévedett. A harmincas évek közepén egy biztos kimenetelűnek tűnő hatalmas per kapcsán, miközben a családdal a várható sikert ünnepelte, óriás hitelt vett fel, de egy törvénymódosítás oda vezetett, hogy végül minden vagyonát elveszítette és ezután ő is nagyon gyorsan elment.

korábban írtuk

Új gazda és célok Gyaluban

Gazdát cserélt a gyalui várkastély, amelyet Nagy Elek magyarországi üzletember vásárolt meg – lapunk értesülései szerint kétmillió euróért – az ingatlanegyüttes Kanadában élő örökösétől, Barcsay Tamástól.

– Ön is megélte ezt, amikor 2009-ben az arab tavasz elsodorta cégének, a Vegyépszernek a líbiai építési projektjét és a társaság kénytelen volt csődöt jelenteni. Jól értem, hogy ezek a családi történetek arra tanították, hogy a jólét nem örök, bármikor megtörténhet, hogy minden odavész?

– Az egy borzasztó időszak volt számomra, vagyonom jó részét, több mint 20 milliárd forintot veszítettem el. De ki az, aki előre látta a gazdasági válságot, vagy aki megjósolta, hogy Moammer Kadhafit és vele együtt a mi 300 millió eurós projektünket egyik pillanatról a másikra elsöprik? Többször elmondtam, mennyire megviselt az is, hogy jó pár alvállalkozónk is kisebb-nagyobb veszteséget szenvedett, bár ez a gazdasági válságban sajnos mindennapos volt. Viszont a hitelezők többsége bízott bennünk, megszavazta a csődegyezséget és utólag kiderült, érdemes volt. Én végül újra fel tudtam állni. A nagyszüleim viszont mindent elveszítettek. Engem megütött az összeomlás szele, de őket el is ütötte. Édesapámban élete végéig megmaradt a félelem, hogy jaj, mi lesz, ha mindenünket újra elveszik.

– Említette, hogy a szülei már a román világban cseperedtek. Hogy viszonyultak ehhez a világhoz?

– Apukám mesélte, hogy mikor 1933-ban érettségizett, egyszer csak kijött egy rendelet, hogy innentől román nyelven is kell érettségit tenni, miközben akkor alig tudtak románul. Megtanulta, mert tudta, hogy ezen múlik minden. Érdekes, a trianoni Magyarországon az erdélyi románoknak csak 14 százaléka tudott magyarul. De a Trianon utáni Erdélyben másban is drasztikusan megváltoztak a viszonyok. A román hatalommal jött a betelepítés, de jött a korrupció is, ami átszőtte a mindennapokat. Egy jellemző történet a 30-as évek végéről, amikor azt hiszem a Keleti Újság készített egy szilveszteri vagy április 1-i mellékletet. Ebben egy nagyjából így hangzó tréfás versike is szerepelt a kolozsvári útlevélosztály vezetőjéről, a magyarul egyébként tökéletesen beszélő Pop Simionról: „Útlevelet osztogat nagyszakállú Pop Simon – ötszázat kap s megcsókol a popsimon”. Lett botrány, a szerkesztőség néhány tagja édesapámmal együtt elment Simion Pop úrhoz bocsánatot kérni. Az öregúr a szakállát simogatva mondogatta magyarul: „Simon bácsi jó ember, Simon bácsi megbocsát”, de távozáskor félrevonta a versike szerzőjét, arra kérve őt: „Fiatalember, kérem, a jövőben ne rontsa az üzletemet, nem ötszáz, hanem ezer!”

– Ismerős anekdota...

– Édesapám egyébként nagypapám kívánságára jogi egyetemre járt, de egy napig sem gyakorolta a szakmát, mert mindig is a színház, az irodalom vonzotta. Már egyetemista korában eljárt a Pásztortűzhöz, a Keleti Újsághoz, később pedig Reményik Sándorral, Dsida Jenővel, Tamási Áronnal, Karácsony Benővel, Ligeti Ernővel volt lehetősége együtt dolgozni. Janovics Jenő, a kolozsvári színház atyja például nagyon szerette őt és nagyon tehetségesnek tartotta, rendszeresen beszélgettek, és ezek a beszélgetések alapos útravalót adtak neki. Ő még a magyar Kolozsváron nőtt fel. 1910-ben 60 ezer lakosa volt a városnak, ebből 50 ezer magyar, a magyarság mintegy 20 százaléka pedig zsidó. A két háború között, még ha egyre csökkenő mértékben is, de többségi magyar maradt a város. A kolozsvári zsidóság magyarnak vallotta magát, így hát mindannyiunk családjában volt zsidó ismerős, zsidó barát. Nem véletlen, hogy mind édesanyám, mind pedig édesapám a már újra magyar Kolozsváron a zsidó törvények meghozatala után gondolkodás nélkül segítettek zsidó barátaikon.

– Megúszták következmények nélkül?

– Ez édesapámnak az életébe kerülhetett volna, ha az, akit megvédett, nem tér vissza csodával határos módon Auschwitzból. Ő aztán megvédte édesapámat az igaztalan kommunista vádaktól. A szüleim generációja euforikus hangulatban élte meg a második bécsi döntés utáni rövid magyar világot, majd szembesültek a visszatérő román adminisztrációval. Édesapám negyvennégy szeptemberében írta meg Románok és magyarok című cikkét, amelyik lényege, hogy lehet itt ilyen vagy olyan hatalom, de mi, románok és magyarok évszázadok óta együtt élünk e helyen és tisztelnünk kell egymást. Ez akkor egy nagyon merész írás volt, mivel még német megszállás alatt volt Kolozsvár. A későbbi regényeiben is átjönnek ezek a gondolatok. Legyen szó bennük magyarokról vagy románokról, zsidókról, németekről vagy akár örményekről, az emberi mivoltuk a meghatározó tényező.

– Ő is a Nagy Elek nevet viselte, mint ön, de mégis ma jobbára a Méhes György írói álnevét ismerjük.

– Tíz évig újságíróként publikált Nagy Elek néven, aztán a kommunista korban egy pár évig elvették tőle az írás lehetőségét. Nagy István, a három vagy négy elemit végzett kommunista író – aki nota bene, nem volt tehetségtelen – rossz szemmel nézte édesapám származását, illetve azt, hogy más is létezik hasonló családnévvel a pályán! Akkor vette fel Méhes György matematikus professzor ősünk nevét, aki hajdanán még Bolyai Farkast, János édesapját oktatta a számvetésre.

– És hogy viszonyultak a családban ehhez a világhoz? Lázadó, beletörődő, vagy esetleg kompromisszumkereső módon?

– A szüleink mindig irányt mutattak, elmagyarázták, mi a helyzet, de azt is, hogy mi a helyes út. Édesapám arra tanított: fiam, lehet, hogy szabályszerűen nehezebb elérni valamit, lehet, hogy több időt vesz igénybe és többe is kerül, de hidd el, hosszú távon megéri. Több konkrét esetem volt, amikor ez eszembe jutott, ezt az elvet követtem és nagyon megérte. A román–magyar viszonyban is irányt mutattak.

– Az ötvenes évektől Ceaușescu bukásáig a Securitate jelen volt az emberek életében, a magyar értelmiségiekében különösen. Ön mit érzett ebből?

– Egyértelműen a szocializmus elutasítása volt az alaphang, de kifelé a rendszerrel való együttélésre kellett törekedni. Nem csoda, ha ez óvatossá tette az embert. Első securitátés tárgyi élményem még diákkoromban volt, amikor édesapám kihívott egy magyar telefonszerelőt, és kiderült, hogy lehallgató van a telefonkészülékünkben. Nem vettük ki, mert így legalább tudtuk, hogy hol van. A másik közvetlen élményem az egyetemi éveim kezdetére, a hetvenes évek elejére datálódik. Láttuk, hogy édesapámhoz havonta, kéthavonta jár egy román ember, öltönyben, nyakkendőben és beülnek édesapám dolgozószobájába. Amikor édesapámat kérdeztük, hogy ki jár hozzá, először elütötte a kérdést, de később, szerintem bölcsen, elmondta, hogy ő a Securitatétól van és ő az, aki eljár beszélgetni írókhoz. Ezt az is megerősítette bennem, hogy egyszer fültanúja voltam, amint Fodor Sanyi bácsival Opreáról beszélgettek, mert így hívták az illetőt. Később már olyanokat is elmesélt apu, hogy ilyenkor olyan információkat kell elmondani, amik elvileg ismertek, illetve a konkrétumok is mindig lehetőleg általánosak legyenek. Szóval készített fel az életre. Az írók egy részével a szüleim jó barátságban voltak, Lászlóffy Aladár, Kányádi Sándor, Fodor Sándor, de a művészek közül Gy. Szabó Béla, Bene József vagy Benczédy Sándor is gyakran látott vendég volt nálunk. Egyetemista koromban már én is bekapcsolódtam egy-egy ilyen beszélgetésbe, csak szívtam magamba azt a tudást, ami ezekből az emberekből áradt és nagyszerű volt érezni a magyarságszeretetet is, ami áthatotta őket.

– Szabadon beszéltek otthon a kommunista rendszerről?

– Édesapám csak a kilencvenes évek közepén merte elmondani nekünk a teljes történetét, amikor egyértelművé vált, hogy a kommunista rezsim tényleg összeomlott. Megrázó volt, amikor elmesélte az ötvenes évekbeli kihallgatását. Rettegésben éltek, hogy mikor fog jönni éjszaka értük az autó. Néha a házukból is elvittek valakit. Végül, mint annyi mást, őt is bevitték románellenes összeesküvés vádjával. Egy éjszaka alatt őszült meg. Azt mondta, a családjáért bármit aláírt volna. A kommunizmusban, az ötvenes években különösen, nem voltak jogok, csak a túlélés volt az elsődleges cél. Ilyen körülmények között kellett embernek maradni. Kányádi Sándor például egy visszaemlékezésében elmondta, őt ’56 után csak azért nem vitték el, mert éppen a Szovjetunióban járt egy delegációval, így nem tudott itthon „összeesküdni”. De később a feleségét viszont elvitték és meg kellett mentenie őt. Nyilvánvaló, ő is bármit megtett a családjáért. Nem kérdés, hogy alkalmazkodnia kellett a maga módján mindenkinek a helyzethez.

– Gondolom, az összeesküvés koholt vád volt, hiszen a kommunista rendszerben minden önérzetes magyar irredentának, nacionalistának minősült.

– A magyarok egymás között beszéltek arról, hogy milyen nehéz a sorsuk. Ne felejtsük, az ötvenes években, különösen ’56 után, egyre-másra jöttek a magyar kisebbség jogait csorbító intézkedések, ami aztán ’59-ben az önálló magyar Bolyai Egyetem megszüntetésében és – rendkívül szimbolikusan – az ez ellen kiálló Szabédi László költőnk öngyilkosságában csúcsosodott ki. De ezek a beszélgetések nyilván messze voltak az összeesküvéstől. Azt is a kilencvenes évek közepén tudtuk meg édesapámtól, hogy a Magyarországhoz visszatért Kolozsváron tagja lett a Magyar Testvéri Közösségnek. Látva a háború utáni megtorlásokat, Donáth Györgynek, a szervezet egyik vezetőjének a magyarországi kivégzését, nem csoda, hogy félt a háború után. Már az is érdekes volt, amit a hetvenes években mesélt nekünk édesapánk a Magyar Közösségről, mint titkos szervezetről. Német és zsidó példára szervezték a közösséget. A kapcsolattartás is megfontolt volt, így a szervezet felszámolásakor csak a vezetőket tudták likvidálni. Ma már tudjuk, hogy Kodolányi János, illetve László Gyula is a közösség tagjai voltak. De a félelem ellenére édesapánk megőrizte a méltóságát. Jól emlékszem, amikor a hatvanas-hetvenes évek derekán egyszer teljesen feldúlva jött haza, hogy neki kell megírnia a Napsugár gyermeklap vezércikkét arról, hogy közeleg a Ceaușescu elvtárs vezette kommunista párt valamelyik kongresszusa. Apu mondta, hogy ezt ő nem írhatja meg. Végül úgy oldotta meg, hogy a háziorvosa beutalta a kovásznai szívkórházba három hétre, így aztán valaki másra maradt a feladat.

– Mennyire volt tudathasadásos állapot az, hogy az édesapja egyfelől ilyen gesztusokkal fejezte ki a rendszerrel való szembenállását, másfelől viszont a Securitate embere meg-megjelent a lakásukban?

– Azt éreztük, ez a túlélés záloga, valamint azt, hogy ezeken a kereteken belül is mindent meg kell tenni az erdélyi magyarság megmaradásáért. Egyébként édesapám egyike volt azon keveseknek az erdélyi írók közül, aki soha nem írta le Ceaușescu nevét, ezt úgy emlékszem, Szőcs Gézáék derítették ki. De jellemző történetet az is, amikor 2002-ben Kossuth-díjra jelölték és Csoóri Sándor, aki a bizottság tagja volt, letette az Őseinkről, hőseinkről című történelmi mesegyűjteményét a bizottság asztalára, megismételve azt, amit róla már leírt egyszer: „Méhes György lett a Nagy Mesélő. Ő lett Erdély »Láthatatlan embere«, a csöndes és titkos ellenálló, hiszen aki mesét ír diktatúrák ideje alatt, végig arról beszél, hogy a gonosznak el kell tűnnie, s az igazságnak pedig győznie kell. Arról, hogy az adott szó szent, az együvé tartozás ugyanígy.” Meg is kapta a Kossuth-díjat.

korábban írtuk

Húszmillió lejes európai uniós támogatásból újul meg a gyalui várkastély

Húszmillió lejes uniós támogatást nyert a gyalui várkastély restaurálására a Traditio Transylvanica Alapítvány. A pályázat értelmében négy év alatt újítanák fel Erdély egyik legnagyobb várkastélyát, amely ilymódon bekerülne a turisztikai körforgásba.

– Nagy csodálattal beszél a szüleiről. Általában azonban a kamaszok lázadni szoktak a szüleik ellen. Az idő szépíti meg ezeket a gondolatokat, vagy nem volt kamaszkori lázadás önben?

– Kisgyerekkoromban állítólag égetni való rossz gyerek voltam, de legalábbis nagyon izgága, lehet, már akkor kiéltem a kamaszkori lázadást. Anyukám végtelen türelemmel viszonyult hozzám, mindig azt mondta, én nem rossz, én csintalan vagyok. Édesapám vidám családregényeiből, írásaiból jól kirajzolódnak a családi jellemvonások, az enyém is. Ha valami baj volt, anyu mindig elmagyarázta, mit kell tenni. Ő volt a megtestesült pragmatizmus. Nagyon kedves volt és rendkívül következetes. Mindig azt vallotta, az együttműködés többet ér, mint a konfrontáció. De azért azt is megtanította, hogy ha nem megy az együttműködés, akkor nincs mese, bölcsen konfrontálódni kell. Egyszóval tisztességesnek kell lenni, de nem hülyének!

– Sokáig lehetne hallgatni a családi történeteket, de ha már feltérképeztük az indíttatásai eredőjét, lássuk a konkrétumokat Gyalu kapcsán. Tíz évvel ezelőtt, néhány évvel a Vegyépszer csődje után vásárolta meg a gyalui várkastélyt. Ez is része volt az új utak keresésének?

– A gyalui várkastély egyértelműen érzelmi kérdés számomra, ez nem olyan, mint egy anyagilag megtérülő vállalkozás. A kulturális mecenatúrámnak volt már előzménye. A kétezres évek elején nyitottuk meg a kolozsvári Bulgakov irodalmi kávéházat és az abból bejövő pénzt az erdélyi magyar irodalomra fordítottam. De a szüleimtől örökölt Jókai utcai lakás is számos irodalmi intézménynek adott és ad székhelyet. Nemrég a nővéremmel együtt megalapítottuk a Méhes György – Nagy Elek Irodalmi Alapítványt, amiről a Magyar Írószövetség elnöke elmondta, a Baumgarten Alapítvány óta ez a legnagyobb magyar magán irodalomtámogató alapítvány. Mint megtudtam, tavaly például én voltam a Kolozsvári Magyar Napok legnagyobb támogatója. Tehát ez a fajta mecenatúra már több mint 30 éve egyre nagyobb mértékben része az életemnek. A vagyonomat egy családi vagyonkezelő alapítványba tettem, ennek az okiratában az szerepel, hogy a vállalatbirodalom éves hozamának egy része az Erdélyi Hagyományok Alapítványnak és a Méhes György – Nagy Elek Alapítványnak jut. Próbálok gondoskodni arról, hogy ez hosszú távon működő intézményrendszer legyen.

– A gyalui várkastélyt az Erdélyi Hagyományok Alapítványnak adományozta, így most ez az alapítvány a kastély tulajdonosa. Mire jó az alapítványi forma?

– Egyrészt azt oldja meg, hogy a birtok hosszú távon is a megszabott célt szolgálja. Az alapítványba az erdélyi református egyházat is bevontam, hogy halálom után az örököseim az egyházzal közösen gyakorolják az alapítói jogokat. A gyermekeim ugyanazt a nevelést kapták tőlem, amit én a szüleimtől, tehát nekik ugyanúgy fontos az erdélyi magyarság jövője. Az alapítvány egy olyan stabil entitás, amelyik, mondhatnám, akár az idők végezetéig ezt a célt szolgálja.

– Trianon után az erdélyi nemességnek sem volt már meg a gazdasági ereje a kastélyok fenntartására, tulajdonképpen ez indította el a kastélyok hanyatlását. Ön erős gazdasági hátteret tud biztosítani, de mégis feltevődik a kérdés: fenntartható lesz az épület? Hiszen a kulturális rendeltetés inkább viszi a pénzt, mint hozza.

– A családi vagyonkezelő alapítványunkból évente megfelelő fedezetet biztosítunk a működtetésre. A majdani programok finanszírozására is szánunk forrásokat, de nyilván szükség van más forrásra is, ezért lesznek vállalkozások is az alapítvány mellett.

– Mondta, hogy érzelmi alapú volt a vásárlás. Nem múlt el a szerelem a felújítás során tapasztalt nehézségek hatására?

– Hála Istennek csak nőtt! Csodálatos érzés. A régészeti feltárások során előkerültek freskók, késő gótikus és reneszánsz kőfaragványok, de említhetném a Bácskai Miklós püspök címerével díszített törpepillért is egy balusztrádból. Aki elmegy és megnézi a felújított gyalui várkastélyt, annak lenyűgöző élményt nyújt, pedig a kert rendbehozatala és az épület bebútorozása még hátra van.

– Mi volt a legnagyobb kihívás a felújítás időszakában?

– A leromlott állapotú kastély állagmegóvása volt az első feladat. Ez sem került kevésbe. Tudtam, hogy egy nagy kulturális központ a cél, de milyen és hogyan legyen, azt ki kellett találni. Ebben nagyon felkészült segítőim voltak. Gergely Balázs, a Kolozsvári Magyar Napok főszervezője is tagja a kuratóriumnak, de mondhatnám Ilyés Szabolcs nevét is, aki összeállította a pályázatokat, amelyekkel a felújításhoz EU-s támogatást és magyar állami támogatást is nyertünk, vagy Kovács Ferencét, aki elsőnek jelezte 2013-ban, hogy érdemes a kastély megvásárlásán gondolkodni és Szabolccsal együtt mindvégig összefogta a csapatot, amellett, hogy a Bulgakov és a Rhédey kávézót is vezette közben. De említhetném Tótfalusi Gábort, aki építészként megtervezte, hogy az épületben mi hogyan legyen, Tímár Alpárt, Marton-Bardócz Sándort, a kuratórium további tagjait, illetve Deák Attilát, aki ügyvezetőként kifejezetten végiggürcölte az elmúlt jó pár évet és ez csak néhány név, a teljesség igénye nélkül, mert például Gyergyai Botondnak, aki Barcsay Tamásnak végig segédkezett, szintén e nevek között a helye. Igazi csapatmunka volt. Nyilván szükség volt egy vízióra és az én anyagi hátteremre, a támogatásokra, de nélkülük nem tudtunk volna ide eljutni.

– A decemberi műszaki átadáskor közzétett fotók elismerést váltottak ki az építészszakmában. Az látszott róluk, hogy gyönyörűen megőrizték az épület régi formáját. Mennyire sikerült megfeleltetni a kastélyt a 21. század követelményeinek? Kellett-e kompromisszumot kötni a műemlékvédelem, vagy az új igényeknek való megfeleltetés rovására?

– Ma már megvannak a bevált módszerek a világban a műemlék épületeknek a felújítására. Mi ötvöztük ezeket a lehetőségeket és alapvetően meg tudtuk valósítani, amit szerettünk volna.

– Ha bemegyek majd két év múlva az épületbe, mi fog ott várni?

– Reményeim szerint akkorra már a bútorzat is meglesz, illetve a várkastély kertje és a római castrum is túl lesz a felújításon, kisebb fesztiválok számára megfelelő infrastruktúrát biztosítva. A kastély pedig kulturális intézményként működik. Mellette egy gondnoki ház is lesz és kávézó nyílik. Hosszabb távon szeretnénk a kert hátsó részében egy skanzen típusú szállót építeni, aminek a házikói egy-egy szálláshelynek felelnek meg. Az országút mellett sikerült visszaszereznünk a régen a kastélyhoz tartozó, ma szánalmas állapotban levő csűrt, az is majd egy következő projekt lesz.

– A kastély az egyik legnagyobb erdélyi magánrezidencia, óriási a területe. Hogy tudják ezt kihasználni?

– Lesz egy állandó kiállítás, ami a gyalui várkastély történetét idézi fel, és lesznek időszakos kiállítások, valamint vannak rendezvények szervezésére alkalmas óriási belső terek, tehát kamarakoncertek szervezésétől kezdve egy csomó minden lehetőség ott lebeg a szemünk előtt. Ezt azonban csak fokozatosan tudjuk majd megvalósítani. Az eltervezett események középpontjában a család áll majd. Ezért folytatjuk a Várkert Fesztivált is, hiszen ezt az eseményt a kolozsváriak és a gyaluiak is nagyon szerették. A május 17-i zártkörű megnyitó után pedig másfél napon át egy középkori vár életét fogjuk bemutatni a kastélyban régi ruhákba öltözve, örömfőzéssel, sütéssel és mindennel, mi szem-szájnak ingere.

– Barcsay Tamástól vásárolta meg a kastélyt. Szán neki is valamilyen szerepet a továbbiakban?

– Abban maradtunk, hogy egy Barcsay-szobát is kialakítanánk az egyik toronyban és ő is adományoz a kastély majdani kiállításának személyes emlékeket, tárgyakat. Mégiscsak egy erdélyi fejedelemnek, Barcsay Ákosnak az oldalági leszármazottjáról beszélünk.

– Ha már olyan sokat beszélt a neveltetéséről és a családi hátteréről, megkérdem: ha az édesapja látná a kastélyt, mit szólna hozzá?

– Büszke lenne a fiára. De valójában saját magára kellene büszkének lennie, hogy azokban a viharos időkben is sikerült nekünk továbbadniuk édesanyámmal együtt azt a tudást, tartást és kitartást, amit ők viszont a saját szüleiknek köszönhettek. Így jutottam el oda, hogy ezt a művet a nemzet hasznára tudom fordítani.