Mindezt arra alapozva próbálják elhitetni, hogy Trump még elnökként igencsak határozottan állt ki amellett, hogy a NATO tagállamai tartsák be a szövetség alapvető követelményeit, és legalább a GDP-jük két százalékát fordítsák védelmi kiadásokra, ellenkező esetben ne csodálkozzanak, ha Washington nem tekinti kötelezőnek megvédeni őket.

Bár tény, hogy ez meglehetősen radikálisan eltér a simulékony, diplomatikus stílustól, azért a pánikkeltés némileg talán túlzó reakció.

Főleg annak fényében, hogy Trumpot olyan körülmények között próbálják Európa legfőbb ellenségévé és az európai biztonságra leselkedő legnagyobb veszélyforrássá kikiáltani, hogy közben a Biden-adminisztráció vívja proxyháborúját Ukrajnában az oroszok ellen.

A „Trump az oroszok martalékául dobja Európát” című jeremiádsorozatot néhány, a volt amerikai elnökkel nem szimpatizáló európai politikus kezdte, akik sokkoló élményként számoltak be arról, hogy az szerződéses kötelezettségeik teljesítésére szólította az elvileg szövetséges országokat.

Holott amikor legutóbb néztük, a nyugati jogrendszer egyik legalapvetőbb tételének számított, hogy az írásos megállapodásokat, szerződéseket az érintett feleknek kötelességük betartani, hiszen ezen nyugszik a rendszer stabilitása.

Persze tudjuk, az elmúlt évtizedekben számos, a hosszú béke miatti jólét által együgyűvé tett európai politikus és párt hitte el és próbálta másokkal is elhitetni, hogy nálunk már nem lehet háború, ezért fölösleges a pénzt a hadseregek fenntartására, pláne fejlesztésére költeni. Nincs más dolgunk, mint hogy újabb és újabb, a józan ésszel és az emberi természettel ellentétes ideologikus ostobaságokat gyártsunk, további nemeket találjunk ki, az állatvédelem ürügyével kiáltsuk ki bűnösnek a gazdákat és szorgalmazzuk a műhúsfogyasztást, mert amúgy nem lehet semmi baj – de ha mégis, Amerika majd úgyis megvéd.

Nos, ezt a mentalitást szétzúzandó csapott annó az asztalra Trump, és nyers modorban, üzletemberi hátteréből fakadó meggyőződésből is figyelmeztette azokat, akiket illetett, hogy a biztonságot nem adják ingyen, a szerződéseket pedig be kell tartani.

Lehet persze moralizálni, hogy a szövetség alapszerződésének ötös cikkelye értelmében egy tagállam területe elleni támadást a többi is a saját területét ért agressziónak tekint – de a szerződésnek ugyanúgy része a védelmi kiadásokra fordítandó minimális összeg is, amit számos európai szövetséges méltóztatott nagyvonalúan figyelmen kívül hagyni.

Az a kijelentés, miszerint egyenesen arra buzdítja Oroszországot, hogy csináljon a védelmi költségeik növelését elhanyagoló NATO-tagokkal azt, amit akar, már méltatlan egy volt és esetleg leendő amerikai elnökhöz, még akkor is, ha csak „pedagógiai” célzatú, a hazai elnökválasztási kampány része, és nem gondolta komolyan. Azok a Trump extanácsadói által tett állítások, amelyek szerint a volt elnök számára a NATO csak nyűg volt, és komolyan fontolgatta országa kiléptetését a szövetségből, súlyosak – viszont legalább ismét csak rávilágítanak az egész ügy legfontosabb tanulságára: hogy az európai országok nem spórolhatják meg a saját biztonságuk szavatolásához szükséges erőfeszítéseket.

Már csak azért sem, mert Trumptól és Bidentől függetlenül a világ kezd ismét a többpólúsúvá válás irányába fordulni, és az Egyesült Államoknak az európai, illetve a közel-keleti problémák mellett egyre inkább a Kína által jelentett kihívással kell majd foglalkoznia.

Amúgy az, hogy az Egyesült Államok hajlandó lenne-e teljesíteni szövetségesi kötelezettségeit az európai államokkal szemben, egyáltalán nem újkeletű félelem, és határozottan nem Trumphoz köthető.

Már a hidegháború évtizedeiben is komoly aggodalom munkálkodott a nyugat-európai vezetők körében Konrad Adenauer német kancellártól kezdve Charles de Gaulle francia elnökön át Margaret Thatcher brit miniszterelnökig azt illetően, hogy egy esetleges ellenük irányuló szovjet támadás esetén az Egyesült Államok vállalná-e azt, hogy a nukleáris védőernyő biztosítása miatt amerikai területeket érjen szovjet atomcsapás.

És ennek tudható be, hogy az atomfegyverekről önként lemondó Németországon kívül a másik két ország úgy döntött, hogy szükség van saját atomarzenálra, még ha az el is törpül az amerikai és a szovjet – vagy ma orosz – készletek mellett. Közben azért a franciák kivételével a szorosabb transzatlanti védelmi kapcsolatokat is szorgalmazták.

Ugyanakkor az, hogy az 50-es évek elején fölmerült dilemma a mai napig is fennáll, és az európai illetékesek egy része most megint a washingtoni eltökéltség esetleges lanyhulásától tart, rá kell hogy irányítsa a figyelmet arra a tényre, hogy Európa 1945 óta gyakorlatilag amerikai gyámság alatt van, bármilyen rosszul is hangzik ez.

Ezért amellett, hogy az egyes európai NATO-tagállamok felpörgetik a saját haderejük fejlesztését, ismét nem árt komolyabban elgondolkodni egy közös, idővel akár az Egyesült Államok hadseregének erejét megközelítő nagyságrendű európai haderő létrehozásán.

Hiszen ingyen ebéd nincs, ingyen katonai védelem pedig még kevésbé

A legüdvösebb ezért az, ha egy ország – még ha egy erős katonai szövetség tagja is – nem sajnálja a pénzt, amit a saját biztonságába kell fektetnie. Hogy ne mások kegyeit kelljen keresnie.