Nem, nem az ötvenes években járunk, és nem, nem Szepesi György szájából hangzottak el a világraszóló győzelem hihetetlen végjátékát leíró szavak. 2022-t írunk, Wolverhamptonban vagyunk, ahol a magyar nemzeti tizenegy 4-0 arányú diadalával az elmúlt 94 év legsúlyosabb szigetországi vereségét mérte a futball őshazájára. A kommentátor pedig Hajdú B. István Szepesi György-díjas sportújságíró, akinek tévés-rádiós karrierje, hangja, frappáns, egyedi stílusa összefonódik a magyar foci elmúlt harminc évével: a kilencvenes évek vergődéseivel, haláltusáival, a kétezres évek apró fellángolásait hamar elmosó hidegzuhanyokkal, majd a 2016-os Európa-bajnoki részvételt hozó feltámadással, egészen a keddi bravúrig, melyet a Nemzeti Sport szerdai címlapján az évszázad győzelmeként jellemeznek.

A háromoroszlánosokat magyarhimnusz-gyalázó wolverhamptoni Farkasaik otthonában szétmarcangoló piros-fehér-zöld hősök sikeréért – bár furcsán hangozhat – először is mondjunk köszönetet az Európai Labdarúgó-szövetségnek. Az UEFA ugyanis nemrég megteremtette azt a sorozatot, amely gyakorlatilag melegágyat biztosított a magyar foci dicsőséges felemelkedésének olyan magaslatokig, melyeket hosszú évtizedek óta nem ért el. Magyarország a harmadik értékcsoportban kezdte a Nemzetek Ligája első, 2018–2019-es kiírását, ahonnan csak az átszervezésnek köszönhetően került a második divízióba. Ott azonban – már akkor is csodaszámba menően – megnyerte a még a jóval erősebbnek vélt orosz, török és szerb válogatott által alkotott csoportot, így feljutott az elit mezőnybe. Miközben azt se feledjük, hogy szintén az NL-vonalon bebiztosított Eb-pótselejtezőkön harcolta ki a részvételt a 2020-as, végül tavaly megrendezett kontinensviadalra, ahol a „halálcsoportban” ismét csak életre szóló élményekkel gazdagította a sportszeretőket, és nem csak.

Az eredetileg a nemzetközi barátságos meccseket kiváltani hivatott, téttel bíró Nemzetek Ligája tökéletes terepnek bizonyult egy régóta sikerre éhes, de ezúttal kiválóan felkészített és feltüzelt magyar nemzeti tizenegy számára – olyan nevesebb ellenfelek társaságában, amelyek nem mindig vették elég komolyan, illetve nagyrészt inkább kísérletezésre használták a fiatal futballsorozatot. A csodálatos 2016-os Eb-t követő mélypontból a válogatottat a 2018-ban érkező Marco Rossi emelte ki, akit akár vörös kendőt lobogtató torreádorként is jellemezni lehetne – dehát ő olasz. Olyan mediterrán taktikus, aki a Honvédnál szerzett edzői hírnevet magának, tehát olaszos érzelmeit, illetve a neves talján fociiskolában megalapozott szakmai tudását Magyarországon, a magyar futballvilágban sikerült nyerő módon ötvöznie. Gyakorlatilag magyarosította érzelmeit és tudását. Maximálisan kihasználta egyrészt a magyar focihagyomány, futballkultúra szentimentális adottságait, másrészt az NB I-ben labdakergető, illetve a külföldön légióskodó játékosállomány potenciálját. Amelyet hihetetlen érzékkel visz el szinte meccsről meccsre a falig, a teljesítőképesség határáig – hogy aztán a focisták és a szurkolók is megdöbbenve lássák, az a fal nincs is ott, bizony még mindig odébb van.

Ugyanakkor természetesen nem szabad megfeledkezni magukról a játékosokról sem, akik Rossi keze alatt megtanultak csapatként győzelemre játszani. A válogatottban egyszerűen eltűnik a Szalai Ádám és a többi idegenlégiós, illetve a magyar bajnokságban szereplők között tátongó mentális, no meg focitudásbeli szakadék. Valami olyasmi történik most a magyar válogatottal, ami a foci – sajnos manapság csodaszámba menő – lényege: nem biznisz, hanem játéköröm; nem a kényszer súlya-mocska húzza-nyújtja a címeres mezt, hanem büszkeségben pompázik a szív felett.

És ami a legcsodálatosabb: tényleg nem tudjuk, hol a határ, még meddig, mire viheti ez a csapat. Azt sem tudjuk, a keddi győzelem láttán mit mondana Szepesi Gyuri bácsi, az Aranycsapat tizenkettedik játékosa, a szív a pálya széléről, aki 96 évesen, 2018-ban hunyt el, éppen egy hónappal Marco Rossi kapitányi kinevezése után. De azt tudjuk, hogyan köszönt el 1995-ben Siófokon, az általa utolsóként közvetített magyar válogatott focimeccs, az Izraeltől elszenvedett 2-0-s vereség végén: „Elbúcsúzom a mikrofontól, megválok a sportmikrofontól abban a reményben, hogy barátaimnak, kollégáimnak lesz még örömük ebben a mikrofonban, lesz még örömük a magyar futballban.”

korábban írtuk

Az angolokat oda-vissza: négy gólt vágtak Sallaiék Wolverhamptonban, de egyet se kaptak!

Fergeteges játékkal 4-0 arányú győzelmet aratott Magyarország labdarúgó-válogatottja Anglia nemzeti tizenegye fölött a Nemzetek Ligája A divíziójának negyedik fordulójában a wolverhamptoni Molineux Stadinban.