Ami már jóval bizonytalanabb ennél: egyelőre nem világos, hogy valóban megkockáztatná egy háború kirobbantását, vagy csupán blöffről van szó, amellyel Vlagyimir Putyin elnök a saját presztízsét szeretné növelni az oroszok szemében? Az világos, hogy Putyin nagyon beleállt az ügybe, hiszen több mint 100 000 orosz katonát dobtak át az ukrán határ közvetlen közelébe, az invázióhoz szükséges katonai eszközökkel együtt. Azt pedig már korábban egyértelművé tette, hogy nem kíván megelégedni azzal a másod- vagy harmadvonalbeli szereppel, amelyet a Szovjetunió összeomlása után a Nyugat szánt Moszkvának.

A putyini doktrína a Szovjetunió megszűntét tragédiaként, az orosz birodalom felbomlásaként értékeli, és a jelek szerint igyekszik minden követ megmozgatni annak érdekében, hogy legalább részben visszaépítse azt. Ennek egyik első lépése volt a 2008-as villámháború, amellyel Grúziát „rendszabályozta” meg, majd jóval nagyobb léptékben bontakozott ki 2014-ben, a Krím annektálásakor, és a kelet-ukrajnai területek elszakadási törekvéseinek burkolt külső támogatásával.

Mindez a mostani fejleményekkel együtt egyre nyilvánvalóbbá teszi, hogy Putyin és stratégái ugyanazt vallják, mint elődeik az előző évszázadokban: Oroszország ugyan közös gyökerekkel rendelkezik a Nyugattal, de nem része annak, mindazonáltal méreténél, kulturális hagyományainál és katonai erejénél fogva egyenrangú félként kíván vele szemben állni. Ennek folyománya az is, hogy néha konfliktusba kerülhet a nyugati országokkal, erre az esetre pedig a legjobb óvintézkedés, ha több száz kilométeres, lehetőleg orosz befolyás alatt álló övezet húzódik Moszkva és a nyugati befolyási övezet keleti határa között. Ezt a leckét a napóleoni, majd az 1941-es, a náci Németország által indított hadjáratból jól megtanulhatták.

Ezen doktrína számára hatalmas csapást jelentett már az is, hogy a balti államok NATO- és EU-tagok lettek, miközben az észak-atlanti katonai szövetség számos közép- és kelet-európai ország csatlakozásával még közelebb került az orosz határokhoz – ezért is követeli Moszkva a katonai tevékenység megszüntetését ezen tagállamokban. Ukrajna NATO-csatlakozását pedig végleg katasztrófaként élnék meg. Egyrészt a potenciális ellenség hatalmas szakaszon válna közvetlen szomszéddá, a nehezen védhető határokkal szinte teljesen kiszolgáltatottá téve „Oroszország Anyácskát”. Másrészt Oroszország a Kijevi Rusz államalakulatát a saját államisága kezdetének tekinti, vagyis már csak szimbolikus okokból sem akarja „átengedni” Ukrajnát a Nyugatnak. Most pedig, hogy az Egyesült Államok a jelek szerint hanyagolja Európát, és elsősorban a Kínával folytatandó stratégiai versengésre kíván összpontosítani, Putyinék elérkezettnek látták az időt, hogy lépjenek.

Csakhogy a Nyugat és a NATO Ukrajnát szuverén államnak tekinti, amelynek jogában áll eldönteni, hogy milyen szövetségben kíván részt venni. Ráadásul ha engedne Moszkva zsarolásának, akkor elképesztő gyengeségről tenne tanúbizonyságot. Nagy dilemma persze, hogyan védhetné meg a NATO Ukrajnát, hiszen az nem tagja a katonai szövetségnek, és erre hivatkozva Joe Biden amerikai elnök is leszögezte, hogy katonai erővel nem szállnának szembe Moszkvával. Ehelyett durva szankciók garmadájával fenyegette meg Putyint – kérdéses, hogy ezzel megingatta-e.

Közben Európa számára dilemmát okoz, hogy az orosz fenyegetéssel szemben továbbra is arra szorul, hogy Amerika védje meg. Márpedig Európa – és különösen Közép-Európa országai – számára nagyon nem jó, ha az Egyesült Államok és Oroszország egymásnak feszül, mi pedig csak asszisztálunk hozzá. Ezen helyzet megoldását szolgálná az Európa stratégiai önállóságáról szóló terv, amelyet Emmanuel Macron francia elnök szorgalmaz, és amely önálló EU-s haderő létrehozását is célozná. Ez nem rossz projekt, de egyrészt a saját uniós haderő felállítása nem kevés időbe és pénzbe kerül, másrészt abban is biztosak lehetünk, hogy a nagy, befolyásos nyugat-európai tagállamok elsősorban a saját érdekeik érvényesítésére szeretnék használni. Ezért fontos, hogy a kisebb közép-európai országok egymással összefogva közös érdekérvényesítési platformot létrehozva lépjenek fel. Addig azonban a jelenlegi körülmények között kell lavírozni.

A tét nem kicsi: úgy kell megőrizni a NATO hitelességét és megakadályozni az orosz érdekszféra kiterjesztését, hogy sikerüljön elkerülni a „forró” háborút. A hidegháború ugyanis már biztosnak tűnik.