Fotó: MTI/Kovács Tamás
A magyar válogatott derekas, kitartó küzdelem után alulmaradt a Nemzetek Ligája olaszok elleni mérkőzésén, de biztos továbbjutóként így is győztes. Győztes, mert állta a sarat az olaszok pontos passzai, Donnarumma briliáns védései ellenére is, és mert több millió magyarnak újra reményt adott.
2022. szeptember 27., 10:242022. szeptember 27., 10:24
2022. szeptember 27., 10:422022. szeptember 27., 10:42
Hétfő este ismét tízezrek vonultak Budapest utcáin a Puskás Aréna piros-fehér-zölden megvilágított épülete felé, tízezrek skandálták a Ria, ria, Hungáriát, kenték be arcukat, vették fel a válogatott mezt. Legutóbb 2021-ben, az Európa-bajnokság idején lehetett ezt érezni, átélni a magyar fővárosban, a portugálok és a franciák elleni mérkőzéseken. Most a tét nem volt akkora – bár a csoportkör megnyerésében reménykedtünk, a biztos bentmaradás tudatában a szurkolókban is volt valamiféle nyugalom.
Most is, akárcsak annak idején, már délben megteltek a kocsmák, vonatokkal és buszokkal érkeztek szurkolók Budapestre, szlovák, szlovén, román csapatok mezeit viselő emberek – lehetett látni a pozsonyi Slovan, a kolozsvári CFR és az NK Celje pólójában feszítő drukkereket is – együtt várták az esti csodát.
Az újságírók is kitalálták már a szalagcímeket – arra az esetre, ha nyerünk. Bár tény, hogy az Európa-bajnok olasz csapattól senki nem számított túl sok jóra, akkor sem, ha az elmúlt hónapokban a magyar válogatott megmutatta, hogy számára semmi sem lehetetlen, hisz Angliát és Németországot is legyőzte. Egy nemzetként reménykedtünk.
A több tízezer szurkoló már órákkal a meccs előtt megtöltötte a város utcáit, beözönlött a stadionba, s tették ezt meglepően civilizáltan, feszült izgalommal reménykedve. Persze volt kiabálás, füst és fények, de minden az elfogadható kereteken belül – a tömeget kísérő, felvigyázó, terelgető rendőrök is meglepően elnézőek voltak, és a stadionba való beléptetés is szokatlanul lazán zajlott. A civilizáltság ékes példája volt az is, amikor az arénában helyett foglaló közönség állva tapsolta meg az olasz himnuszt, amit a magasztos közösen éneklés, a magyar himnusz követett, amikor mindenki libabőrös lett.
Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt
Az igencsak izgalmas kezdésen, a néhány szívrohamközeli állapoton túl a meccs olyan volt, mint minden labdarúgó-mérkőzés: aki pár hónapja még dicsérte Ádám Martin, az most szidta, akadt, aki Szoboszlait anyázta, más az olaszokat. Talán csak egy valaki volt, aki nem kapott kritikát: Szalai Ádám, aki utoljára lépett pályára a magyar válogatott játékosaként, csapatkapitányaként, és aki a meccs végén úgy búcsúzott – egyszerre elköszönve és lelkesítve –, hogy a legszúrósabb szívű szurkolót is elérzékenyítette.
És bár egy nehéz, munkás és küzdelmes második félidő után egyértelművé vált, hogy a magyar válogatott kikapott, az igazi csodát a játékidő utáni percek mutatták meg. Azok a percek, amikor ugyanaz a több tízezer szurkoló, aki a meccs alatt hol bénának, hol lassúnak titulálta saját válogatottja játékosait, a vereség ellenére is állva tapsolt, éljenzett, köszönetet mondott; kifejezte, hogy az elmúlt évek visszaadták a magyar futballba vetett hitet. A mérkőzés után nem csalódott, nem szomorú szurkolók vonultak a főváros utcáin, hanem olyan emberek, akik legyintettek: ez most nem volt a legjobb, de lehet még sokkal jobb. Ezt a hitet nem csak Marco Rossi, nem csak a mostani válogatott adta, hanem a közelmúlt közös szurkolásai is, amikor egy nemzetként izgulhattunk, örülhettünk, szomorkodhattunk, hogy egyáltalán volt miért.
És reméljük, hogy még sokáig, sokszor lesz miért.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Az eredményt látva kijelenthető: a kormánypártok akkor is nehezen tudtak volna jobb eredményt összehozni a szélsőjobboldali, magyargyűlölő George Simion számára az elnökválasztáson, ha a kampányidőszakban közvetlenül mellette korteskednek.
Románia most aztán nem marad le: a dekadens Nyugattal egy időben rendelte be magának a szélsőséges-populista-szuverenista tisztítódesszertet.
Bár a kellemetlen meglepetés több tekintetben is benne volt a pakliban, nem túlzás sokknak nevezni a romániai államfőválasztás vasárnap rendezett első fordulójának eredményét.
Vélhetően sokan értenek egyet azzal, hogy Romániában nagyjából annyi szükség volt arra, hogy 2025-ben újabb, ráadásul megismételt elnökválasztást kelljen tartani, mint egy pornófilm forgatásán az intimitás-koordinátorra.
Habár a tavaly novemberi államfőválasztás eredményének érvénytelenítése ismét alátámasztotta a mondást, hogy Romániában bármi megtörténhet, sőt annak az ellenkezője is, mégis nagyobb a valószínűsége, hogy május 19-étől új államelnöke lesz az országnak.
Függetlenül attól, hogy valaki kedvelte-e Ferenc pápát, sőt attól is, hogy az ember katolikus vagy protestáns, egy dolog kijelenthető: az egyházfő sokat tett a magyarok – köztük kiemelten az erdélyi magyarok – ügyének ismertebbé tételéért a világban.
Az idei húsvétvasárnap, Krisztus feltámadása másnapján „távozott a mennybe” Ferenc pápa, Szent Péter utódja.
A fene akarta így húsvétra összetiszázni magát, de nehéz szó nélkül elmenni amellett, hogy egyesek épp akkor szeretnék Erdélyt is „elárasztani”, amikor kiderült: a párt EP-képviselői a saját országuk, saját nemzetük ellenében tevékenykednek.
Securitatés nyomozati anyagot, illetve ebből származó politikai per- és büntetés-végrehajtási anyagot lapozok újra.
Maximális fokozatra kapcsolt a romániai államfőválasztás kampánya.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!