Miért lenne ördögtől való a népszavazás, akár Kelet-Ukrajnában is?

A katalánok a spanyol nép részét képezik. Ezért a katalánok törekvéseiről a spanyol állampolgári közösség dönt. Igaz, vannak államok, melyek a kisebbségek önrendelkezéshez való jogát kisebb-nagyobb mértékben elismerik. Példa kevés van, de van. Nagy-Britanniában és Kanadában a szecesszióig elmenően. Olaszország, Finnország és mások az autonómiához való jogot tartják tiszteletben.

Magát a területi kérdésekre vonatkozó népszavazást azonban a nemzetközi nyilvánosság jó ideje egyenesen ördögtől valónak minősíti. (A határok megsértését vagy megváltoztatását ma sem föltétlenül, főleg, ha valamely domináns nyugati nagyhatalom követi el. Lásd Vietnam, Szerbia, Irak, Szíria stb.!) A tévévitákat hallgatva meghökkentő, hogy a népszavazást (nem csak Oroszország vonatkozásában) élvonalbeli magyar értelmiségiek is pejoratív felhanggal emlegetik.

Ami bizonyos mértékben „érthető” is. Ahhoz, hogy egy közösség adekvát döntést hozhasson, józannak, tájékozottnak, ítélőképesnek kell lennie. Richard David Precht és Harald Welczer (mindketten jónevű német köz­írók) napokban megjelent könyve azonban már címében is fölteszi a kérdést:

„Hogyan jön létre a többségi vélemény, ha nem is létezik?” Precht és Welczer – 180 oldalas – könyve arról a veszélyről és a mögötte munkáló mechanizmusról szól, mely az egykor nagy tekintélyű német demokráciát például hovatovább mediokráciává torzítja. A kritika az indulatgerjesztés-kultúra és a nagymérvű egyhangúság ellen irányul, melyet a sajtót mindinkább elárasztó nagyigényű erkölcsi szigor dirigál.

Aki olyan véleményeknek ad hangot, melyek a vezető sajtóorgánumok többségi álláspontjától eltérnek, megvetésnek teszi ki magát vagy egyenesen hitelét veszti. A sajtó fokozatosan a véleményformálók végrehajtó szervévé alakul. Minden szerkesztőségben van egy-két ember, akinek a „tekintélye és megfoghatatlan eredetű hatalma” előtt mindenki kénytelen meghajolni.

Így aztán mindinkább eluralkodik az egyoldalúság, a leegyszerűsítésekre való hajlam, a moralizálás, az ingerlékenység, a hitelrontás, sőt a rágalmazás. Az ettől való félelem a társadalmi közösség szétesésének legfontosabb gerjesztője. Valójában mindennek jóval korábbi (Amerikából Európába átszivárgó) előzményei vannak… Mi, kelet-európaiak ezt a jelenséget tökéletesen ismerjük.

Soha nem lehetett tudni... S hogy valóban joggal véltük így, utólag tényleg ki is derült. Nemegyszer a legmegbízhatóbbnak vélt ismerőseink szállították rólunk a „legértékesebb” információkat.

Nem föltétlenül a kiválás lenne a következmény

A valóban döntésképes társadalmi szervezetet a szabad véleménycsere, a legkedvezőbb alternatívák kimunkálását serkentő viták tarthatják karban. Aki területi kérdésekben kategorikusan elutasítja a népszavazás intézményét, egyben azt is elismeri, hogy manapság nem ilyen társadalmakban élünk.

A vita és kompromisszumképtelenség pedig valóban káosszal, és adott esetben háborús konfliktusokkal fenyeget. Sokak szerint a népszavazás ötletének már a felvetése is eme – örökéletűnek gondolt – világrend szétesésének rémét idézi fel. Pedig ennek épp az ellenkezője a valószínűbb.

A bennmaradás is lehetséges, ahogyan Kanadában és Angliában ismételten is annak bizonyult. Ha maguknak a területeknek a lakói dönthetnek arról, hogyan akarnak élni, merőben formális dolog, hogy ezt autonóm területek vagy tagköztársaságok tagjaiként teszik, vagy egykori államaikhoz csatlakoznak.

Hiszen ha valóban ugyanolyan szabadon élhetnek egy másik (az együttélés évszázadai nyomán korántsem idegen) többségi állam keretei közt is, ahogyan saját többségi államaik keretében, fennállhat még a valódi önrendelkezés bármely akadálya?

Egy efféle államnak a keretein belül – időnként akár éles viták közepette is – békében és zavartalanul elélhetnek egymás mellett az egyes – legálisan, de könnyűszerrel átjárható határokkal, állampolgári közösséggel, intézményekkel rendelkező – tagállamok.

Miért ne lehetnének meg egymás mellett, egészen pontosan egymás társaságában az ún. nemzeti államot alkotó autonóm területek vagy alacsonyabb szintű „tagállamok”? Ha meg nem – az előnyökről önként lemondva –, ki is léphessenek az államszövetségből. Mely épp ettől nem birodalom... Lásd Anglia!

(Valószínűleg holdkórosnak tekintettek...) Így aztán magam is meghökkentem, amikor a Welt 2022. június 5-i számában kezembe került Mladen Gladićnak, a lap riporterének Edward Luttwakkal készített Egyetlen út vezethet ki a jelenlegi háborúból című interjúja. Az interjú számunkra már csak azért is érdekes, mert szerzője (a továbbra is Romániában maradt) Aradon születik. 1942-ben. Zsidó családban. Olaszországban és Angliában nő fel. A londoni School of Economicson tanul. Katonai kiképzést a brit hadseregben szerez.

Tanulmányait az angol John Hopkins, majd az amerikai Georgetown Academyn folytatja. Manapság világszerte a legtekintélyesebb katonai szakértők egyikének számít. Az államcsíny, valamint A háború és béke logikája című könyvei a világ minden jelentősebb katonai akadémiáján alapműveknek számítanak. Már az ukrajnai orosz támadás első napjaiban (23-án, 24-én és 25-én) Twitteren jelentette ki (szövegei ma is kikereshetők):

Katonailag kezdettől nyilvánvaló volt, hogy Putyin egy ilyen kis létszámú hadsereggel az ukrán seregeket nem semmisítheti meg. Annál kevésbé, mert Ukrajna a háború esélyével már 2014 óta számolt, s a korábbi orosz infrastruktúrára is alapozva jól felkészült, sőt amerikai fegyverekkel is ellátott hadsereget hozott létre.

Tényleges referendum, semleges megfigyelőkkel

Putyin pókert játszott. Úgy vélte, ugyanaz fog történni, mint Dél-Oszétiában, Abháziában és a Krímben, ahol egyetlen puskalövés nélkül „a saját szája íze szerint teremthetett rendet”. Továbbra is ugyanazt teheti. Nem tehette. Pedig az orosz népesség (csak a föderáció orosz etnikumú polgárait tekintve) háromszorosa az ukrajnai ukránokénak.

Hogy a háború véget érjen, az orosz elnöknek (bárki legyen is az) el kell fogadnia a vereséget. Márpedig ezt nem teheti. A háború a végtelenbe nyúlhat...

„De akkor hogyan érhet véget – tette fel a kérdést a Welt riportere –, ha egyik fél győzelmi esélyei sem tűnnek reálisaknak?” A válasz: „Egyetlen lehetőség van, mely kiutat kínálhat a véres alagútból: az oroszok elfogadják a Donyeckre és Luhánszkra vonatkozó népszavazás lehetőségét.” S Luttwak azt is kifejti, hogyan. Oroszország lemond a Fekete-tengerre vonatkozó kizárólagos uralomról, s pusztán a Krímhez vezető folyosóra tart igényt.

Mindehhez tényleges népszavazásra van szükség, melyet nem csak maguk az oroszok „szerveznek meg”, hanem több ezer semleges megfigyelő jelenlétében az oroszok és az ukránok együtt. Ahogyan az – számos esetben – az első világháború után is történt. Dániában, Belgiumban, Lengyelországban, sőt még Magyarország egy részén is (lásd Sopron!). Ehhez világosan tisztázni kell, hogy kik szavazhatnak, és biztosítani kell, hogy egyik fél se folyamodhasson csaláshoz.

Arra Luttwak sem utalt, hogy ezek az esetek ’19-ben is csak kivételek voltak. Azt viszont kiemelte, hogy ott, ahol tisztességes népszavazás volt, az eredményt utólag az érintett felek valóban el is fogadták. Azt sem említette, hogy ezt a lehetőséget Erdély vonatkozásában a magyar küldöttség vezetője, Apponyi gróf is felvetette, de meg sem hallgatták.

Azt már én tettem hozzá, hogy Putyin is utalt népszavazásra, de az ő javaslatát valóban nem lehetett komolyan venni, hiszen ő nyilvánvalóan a krími – általa lebonyolított – végeredményében feltehetően a realitáshoz illeszkedő, de lebonyolításában kétes értékű precedens megismétlésére gondolt. (Egy szót sem ejtett a Luttwak által javasolthoz hasonló szigorú és tárgyilagos nemzetközi ellenőrzésről…)

A válasz ezúttal is kategorikus volt: „Zelenszkij sem mondhat ellent. Ő mint államelnök nincs is felhatalmazva arra, hogy területekről lemondjon, vagy hogy a helyi többség akarata ellenére ragaszkodjon hozzájuk. Az, hogy hol és hogyan akarnak élni, csak és csakis az állampolgárokra, azaz az érintett területek lakóira tartozik.

A többség (mármint az adott terület lakói többségének – B. B.) akaratával szemben nem lehet apelláta.” Ezekkel a szavakkal, mint tudjuk, sajnos a nyugati „demokraták” többsége sem ért egyet. Luttwak szerint is nyilvánvaló, hogy az ukrajnai kérdés nem csak Ukrajna problémája.

S mindehhez nekem kell hozzátennem, hogy Kelet-Európa ma is tele van megoldatlan kisebbségi kérdésekkel. Nem csak Magyarország utódállamaiban, de a Balkánon is, mely továbbra is puskaporos hordó. S éppen a népszavazások elmaradása miatt. Még mélyebben elhallgatott kérdés, hogy a muszlim bevándorlás nyomán bizonyosan Nyugat-Európa is puskaporos hordóvá válhat. Franciaország és Svédország máris aggasztó tüneteket produkál.

A népszavazás nagy előnye egyébként is az lenne, hogy minden érintett fél reményekkel, igaza tudatában vághat bele. Mert ha elveszíti is a – helyileg többségi – kisebbség fölötti uralmát, szavazataival önnön ugyanarra a területre vonatkozó önrendelkezési jogát továbbra is megerősítheti. Így aztán ha veszít is, a helyzetet kénytelen bizonyos beletörődéssel elfogadni.

Igaz, ez akadálya is lehet a népszavazásnak nevezett demokratikus procedúra elfogadásának, főként akkor, ha a domináns fél nem igazán hisz önnön maradéktalan „igazában”. Ez esetben azonban a háborús helyzetek újra és újra reprodukálódnak.

Putyin fegyveresek jelenlétében improvizált „demokráciát”

Luttwak felvetését, bár azt korábban a Frankfurter Allgemeine Zeitungban is kifejtette, nem követte vita. Teljesen egyértelművé vált, hogy a háborúban szerepet vállaló államok sem valóban demokratikus államok. Nem csak Oroszország nem az, de (Magyarország kivételével) Európa és Amerika, illetve nyugati szövetségesei: Ausztrália, Japán, Dél-Korea sem.

(Trianon a bizonyság rá, hogy – rövid, a második világháborút követő intermezzo kivételével, amikor néhány nyugat-európai autonómia kialakulhatott – már korábban sem igazán voltak azok). Egyikük sem a kérdés valóban demokratikus rendezését, inkább a nyílt kisebbségellenességre alapozott – eredendően francia – megoldást tartotta emberségesnek és igazságosnak. És főként korszerűnek…
Így aztán csupán Putyin, az „orosz diktátor” döntött a demokratikus megoldás mellett – a maga ez esetben tényleg önkényuralmi módszereivel.

Arról szó sem esett, hogy a szóban forgó területekről külföldre menekült vagy korábban is ott dolgozó ukránok (esetleg az Ukrajnához hű oroszok) is véleményt nyilvánítsanak. Nyilván az Oroszországba menekültek kivételével! Más kérdés, hogy az ukránok nem is akartak volna. Számukra a szabotázs lett volna az igazságtétel elleni utolsó fegyver.

A nemzetközi közvélemény az orosz megoldást joggal nyilvánítja színjátéknak, hiszen egy tisztességes népszavazás elemi feltételei sem voltak adottak. Más kérdés, hogy legalábbis a szóban forgó területek döntő részén mindenképpen orosz többség született volna, hiszen de facto az van. S még a demokratikus érzelmű oroszok is inkább választották volna az orosz nemzethez való tartozást, mint a felette kétes értékű ukrán demokráciát, hiszen pontosan tudhatták, hogy annál még az orosz is jobb.

Hogy az oroszok ebbe belementek (de legalábbis mehettek volna), azt az is bizonyítja, hogy kezdetben az Ukrajnán belüli különleges státussal, majd az önálló népköztársaságokkal is beérték volna. Akárcsak Macron (!) és Angela Merkel.

Az ukránok elutasítottak minden komolyabb engedményt, sőt a Normandiai Négyekkel közösen aláírt megállapodásnak sem voltak hajlandók érvényt szerezni. Hogy miért? Feltehetően amerikai támogatóik „tanácsára”. Akik nem csak támogatást ígértek nekik, de a siker lehetőségéről is meggyőzték őket. Zelenszkij és nagykövetei szöveghűen előadott magabiztos, sőt provokatív kijelentései is világosan erre utaltak.

Az önrendelkezési jogot önmaguk számára népszavazással „kivívott” ukrajnai oroszok szuverenitásukra alapozva maguk kérik – megfelelő ünnepélyességgel – a Föderációhoz való csatlakozás jogelvének érvényesítését. Ezt a csatlakozást tiszta szívvel egyetlen valódi demokrata sem ismerheti el.

De egy valódi demokratának azt sem szabad elfelednie, hogy azok az ukránok, akik a nyugati közvélemény szemében az „európai demokráciát védelmezik” – legalábbis addig, amíg tehették volna –, még arra sem bizonyultak képesnek vagy hajlandónak, amire az oroszok végül is igen. Hogy aztán egyfajta tragikus paródia váljon egyfajta jövőbeli mintává…
(Vagy – pontosabban fogalmazva – maradjon?)

Bíró Béla
A szerző publicista, irodalomtörténész, filozófus