A világ kontrasztjai között – Daczó Enikő sepsiszentgyörgyi képzőművész kínai tapasztalatairól

Saját kiállítása nyomán érték az első gratulációk, amelyeken megütközve, meglepődve visszakereste a levelezését: ekkor derült ki számára, hogy a határidő ugyan már lejárt, de tényleg Kínába invitálják. Szerencsére a szervezők így is elfogadták a részvételi visszajelzését.

Ez a véletlennek tűnő kezdet lett az, ami teljesen új irányba terelte Daczó Enikő alkotói gondolkodását. A csengdui rezidensprogramban – ahol hetente tizenöt nemzetközi és tizenöt kínai művész dolgozott együtt – a szabadság, a kontraszt és az inspiráció vált a munkáját meghatározó élménnyé.

Tapasztalatcsere

A sepsiszentgyörgyi alkotó végül 24 napot töltött a programban, egy sajátos helyszínen. A rezidenciaprogram egy nagyméretű, zöldövezeti területen kapott helyet Csengdu külvárosában – elvonulásra, alkotásra kifejezetten ideális környezetben. Már érkezésekor nemzetközi közösség fogadta: német, francia, argentin és spanyol művészek alkották a résztvevők sokszínű csapatát. Enikő szerint nagyon inspiráló volt ez a közeg – nemcsak szakmailag, hanem emberileg is.

Az alkotói munka mellett több kirándulást is szerveztek, ezek közül különösen emlékezetes volt egy közös látogatás Huanglong természetvédelmi területére, amelynek természeti szépsége nagy hatással volt rá. Ezek az utak gyakran közös szervezésűek voltak, az egész csapat együtt utazott. Bár ezek az élmények gazdagították a programot, Enikő megemlítette azt is, hogy néha úgy érezte: a sok utazás az alkotásra szánt idő rovására megy.

Különösen emlékezetes volt számára egy eset, amikor egy argentin művésznő egy női akt hímzését tervezte, amit a szervezők egyértelműen elutasítottak – azt mondták, ilyen nem lehetséges. Ez a fajta cenzúra és kontroll szinte meglepte Daczó Enikőt, aki ahhoz szokott, hogy a művészet terepe szabad, nyitott és személyes kifejezésformákra épül.

Elmondta, hogy

Erősen érződött az is, hogy a közösségi szemlélet – a kollektivizmus – nemcsak a mindennapokban, hanem a művészetben is meghatározó.

Semmi sem valósult meg abból, amit előre tervezett

„Volt egy konkrét tervem, de a helyszín annyira erős impulzusokat adott, hogy teljesen elengedtem.

– magyarázta Daczó Enikő.

Így született meg a pálmafaháncsrétegekből készült installáció, amely egyfajta „óriás selyemhernyóbábként” a védelem, a burkolózás, az organikus formák szimbólumává vált. Ezzel párhuzamosan egy másik, újrahasznosított PET-palackokból álló mű is formálódott, bár azt a gyerekek játéknak nézték és szétszedték, mielőtt véglegesíthette volna.

„A műanyagpavilon ötlete most is él bennem, biztosan folytatni fogom – más formában, más anyagból. A túlfogyasztás témája nagyon mélyen megmaradt bennem. Nemcsak alkotói döntés, hanem belső szükségszerűség lett, hogy ebből induljak ki” – magyarázta, hozzátéve, hogy a túlfogyasztás témája már korábban is foglalkoztatta, de ez az érzés Kínában felerősödött.

– szögezte le.

Kapcsolatok, jelenlét, önmenedzsment

A program másik nagy hozadéka a kapcsolatépítés volt. Közös ebédek, beszélgetések, lehetséges csereprogramok – mindezek hosszú távon is nyomot hagynak.

A legtöbb ilyen lehetőségnek ára is van – anyagilag is. De ha nem lépsz, ha nem próbálkozol, akkor nem történik semmi. És ahhoz bátorság is kell. Sokan szerintem nem az anyagiak miatt nem pályáznak, hanem mert félnek kilépni a komfortzónájukból” – fejtette ki.

Fontosnak tartja, hogy a környezetében élő művészek is merjenek kilépni a megszokott kereteik közül, pályázzanak, próbálkozzanak, építsenek kapcsolatokat – mert ezek nélkül nehéz szakmailag fejlődni vagy kitörni a helyi színtérről. Tapasztalatai szerint Erdélyben sok művész még mindig visszafogottabb, kevésbé mer nemzetközi mezőnybe lépni – ennek egyik oka lehet a bátorság hiánya, nem feltétlenül az anyagi akadály.

„A munkáim pont beleillenek ebbe, ezért is hívtak vissza. De nyitott vagyok új projektekre is. A legfontosabb, hogy legyen kapcsolat, mozgás, jelenlét” – mondta.

Daczó Enikő nemcsak önmaga számára nyert szakmai és személyes tapasztalatokat a kínai rezidenciaprogramban való részvételével, hanem saját művészközegének is új lehetőségeket és kapcsolódási pontokat teremtett. Az ott kialakított kapcsolatai, beszélgetései és közös teázásai során konkrét együttműködési ötletek is megfogalmazódtak: szóba került például, hogy erdélyi művészek is csatlakozhatnának a kínai programhoz, vagy éppenséggel, hogy kínai alkotókat lehetne meghívni Székelyföldre egy csereprogram keretében.

Ezzel elindult egy olyan hosszú távú gondolkodás, amely a nemzetközi kapcsolatok és a helyi művészeti élet összekapcsolásán alapul.