„Nem csak rossz nekünk, ezért tudunk kacagni magunkon” – Botházi Mária a mai lét nehézségeiről, a türelemről és szégyenről

Úgy írtam az írásokat, hogy egyfajta lenyomatai a hétköznapoknak. De ez nem feltétlenül kritikai hozzáállás, nem szeretném megmondani a tutit. Csak rögzíteni azt, ami van. De nem biztos, hogy ez a rögzítés az interneten megállta volna a helyét, vagy olyan hatást ért volna el, amilyet könyvben el lehet érni.

– Ezek kényes, bensőséges témák, nem biztos, hogy látni akarjuk leírva. De mivel humorosan írsz a hétköznapi élethelyzetekről, könnyű azonosulni az írásokkal. Előfordult, hogy nem értették, amit mondani akarsz, és neked támadtak?

– Igen, az interneten ez gyakori. Ott pásztázó olvasással olvasunk, nem minden szót akként emésztünk meg, mint amikor nyomtatott szöveget nézünk. Nincs idő elmélyülni az olvasásban, sokszor emiatt, de talán az olvasottság hiánya miatt is például az irónia szó szerint értelmeződik.

Persze mindenki átszűri a saját szűrőjén, de ha például egy-két félmondatot kihagy, már egészen más üzenet jön át.

De ezt a szabadságot egy fölöttes illemkódex, elvárásrendszer szabályozza, amihez mégiscsak alkalmazkodni kellene, és amelyet mindig számonkér valaki.

korábban írtuk

Szégyenérzet és „éntörténetek” – Bemutatták Botházi Mária Biorobot című kötetét

„Mindannyian élő robotok vagyunk” – ez az érzés erősödik bennünk Botházi Mária tárcáit, glosszáit olvasva, melyekből újabb kötetnyi állt össze. A Biorobot című könyvet hétfőn este mutatták be a kolozsvári Vallásszabadság Házában. 

– Nem vagy feminista-aktivista alkat, de a könyvbemutatón rámutattál, hogy az erdélyi nők helyzete nem volt mindig jó. És most sem az, mivel túl erős a megfelelési kényszer. Ez generációról generációra átöröklődő minta?

– Nagyon erős, meghatározott minta, melynek mozgatórúgói sok esetben maguk a nők. Szép feminista kifejezéssel élve, a sisterhood (női összefogás) mifelénk valamiért nem valami működőképes.

Egy idő után a nehézségek leküzdése, talán mert túl sok jut belőle, a nő büszkeségévé, élete megvalósításává válik. És nehezen tűri el, ha másnak könnyebb. Úgy látom, fontos mozgatórúgója az életünknek a szégyen, hogy úgy mondjam, szégyentársadalom vagyunk. S a nők szégyenét különösen kihasználja, a maga javára fordítja ez a társadalom, piócaként ráakaszkodik erre évszázadok óta, és abból táplálkozik. És nagyon nehéz ettől ripsz-ropsz megszabadulni, még ha másként is fújnak ma a szelek. Szégyen, ha valamit nem úgy csinálunk, ahogyan kellene. Szégyen – a nő szégyene is – a férfival való gond.

Mondok egy saját példát: apám kemény alkoholista volt. Az a típus, aki hetekig ivott, azután nem ivott, majd újra elkapta a gépszíj. És ezt titkolni kellett, mert kinevettek érte bennünket, összesúgtak a hátunk mögött. De bekövetkezett egy olyan élethelyzet, amikor nem tudtuk tovább titkolni, rájöttünk, hogy semmi értelme. És ez felszabadító volt. Ez csak egy példa, de jól láttatja, hogy milyen dolgokért kell szégyenkezni.

Ez a férfit is infantilizálja egyébként. Sokunknak szerencsére már nem kell így élnie, de sok helyütt ez a felfogás ma is erőteljes.

Persze a férfiaknak is jut a szégyenből. Férfiként szégyen, ha valaki nem járja be a neki szánt utat. Ha kevesebbet tud megvalósítani, mint amennyit elvárnak tőle.

Nehezen tudjuk felvállalni, hogy egy házasság két különálló individuum együttese, és mi nem tehetünk a másikról. A másik nem mi vagyunk. Persze ehhez az is kell, hogy hagyjuk egymást létezni. Hogy ne a másikon keresztül éljünk. Hogy ne akarjunk tökéletesnek látszani. Bonyolult kérdések ezek.

Ez persze a nőket is komolyan érinti, ezerfelé szakadnak, de társadalmunkban a férfiakat erősebben meghatározza a munkájuk, a mindennapjaik elsőrendű kerete ez. Így sokan állandó készenléti állapotban, elképesztő nyomás alatt vannak. A nők pedig tehetetlenül nézik, hogy apa megint csak ül a számítógép előtt, vagy folyton a munkán gondolkozik, úgy van jelen, hogy nincs jelen.

Korábban a szellemi tevékenységet végzők élete tűnt könnyebbnek, ma talán azok a férfiak a szerencsésebbek, akik fizikai munkát végezhetnek, vagy ötvözhetik a szellemit a fizikaival. Persze kérdés, hogy hol a határ, mert ma például sofőrnek lenni is rendkívül erős szellemi igénybevétel, a mai forgalomban időre odaérni valahová, megoldani a folyamatosan érkező váratlan helyzeteket, kizsigerelő feladat.

– Az időhiánnyal, modern életformával kapcsolatban mondtad: valójában a türelem, a tartás, az önbecsülés hiányzik a ma emberéből. Hogyan lehet ezen segíteni?

– Ezt elsősorban az anyákkal, háziasszonyokkal kapcsolatban mondtam, de fiatal nőkre is vonatkoztathatjuk. A társadalom természetesnek veszi, hogy a nő elvégzi a házimunkát, neveli a gyereket, többet ad, mint kap. Sosem fog annyit kapni, amennyit ad, elsősorban szeretetből teszi azt, amit.

Ráadásul bejöttek azok az elvárások is, melyeket a modern társadalom támaszt: csinosnak lenni, karriert építeni, a gyerekeket fantasztikusan ellátni. Régebb nem kellett, lehetett őszülni, ráncosodni, hízni, a gyerekek szabadon voltak engedve, és nem kellett mindig tisztának lenniük. Mindenki elfogadta: ez melós dolog.

Talán ezt kellene jobban tudatosítani, hogy nagyon sok munka kell a mai életvitelhez is, miközben minden azt sugallja körülöttünk, hogy játszi könnyedséggel fenntartható. Pedig beleszakadunk a munkába közben. Lehet, hogy jó lenne ezt kimondani. Ha nőként úgy állok hozzá, „á, ez semmiség”, más is úgy fog hozzáállni. Holott például fogyókúrázni és közben ebédet főzni rettenetesen nehéz. Tíz órát távol lenni, és háztartást vinni, gyereket nevelni néha őrjítő. Ki lehetne mondani, hogy fél napot vesz igénybe, amíg asztalra kerül a húsleves. És az is munka, hogy bevetem az ágyat, ha mindenki után elpakolok. (Miért csak én? Pakoljon más is!)

És ezen mikróközösségi szinten is dolgozni kellene. Például ha a gyereknek bundás kenyeret csomagol az anyuka, és az bosszúsan felkiált: „anyám már megint bundás kenyeret pakolt”, ezen ne kacagjon az óvónő. Hanem tudatosítsa: anyád reggel 6-kor felkelt, hogy bundás kenyeret süssön neked, örülj, hogy nem keksz az uzsonna! Vagy az iskolában ne mindenért anyát vegyék elő, ne legyen az anya sara minden, próbálják tisztelettel kezelni. De láthatóan ez nem megy magától, ezért talán több tartást kellene sugároznunk. Ne kicsinyítse le magát, érdemeit a nő környezetével, a társadalommal szemben, hanem jelölje ki a saját helyét. És éreztesse például, ha meg szeretne pihenni, egy idő után hozzászokik a család. Türelem kell hozzá, talán ez a legnehezebb.

Hiszen ezen alapul az élet, mindent ki kell várni, és hosszú távon ez vezet az empátiához, toleranciához is, ami a világ jó működésének alapja.