Beszélgetés Szervátiusz Tibor Kossuth-díjas szobrászművésszel
„Több ötletem készült el makettben, de ezek tervek maradtak, nem valósultak meg, hasonló okok miatt. Egyrészt azért, mert az a szellemiség, amit képviselek, nem tetszik a jelenlegi politikai rendszernek. Nem szeretik, ha valaki konkrétan, egyenesen fogalmaz, a magyarság sorsát vállalja és mutatja fel alkotásaiban.”
2006. november 24., 00:002006. november 24., 00:00
Kora ősszel avatták fel az Ister-pár elnevezésű – összetartozó emberpárt ábrázoló – legújabb szobrát Táton. Mi motiválta alkotás közben? Valami olyan gondolatot akartam formába önteni, amely ehhez a környékhez, az időtlen idők óta ott folyó Dunához, a tájhoz, az ott élő emberekhez illik. Így fogalmazódott meg bennem, hogy egy emberpárt, egymás mellett ülő – az egymás iránti szeretetet, szerelmet sugalló, sugárzó – férfit és nőt alkotok. Õk mintegy időtlen idők óta ülnek egymás mellett, s őrzik a táj békéjét, nyugalmát a Duna-kanyar kapujában. A férfi kezében egy korsót tart, amelyből bugyog az élet vize, s a benne úszkáló halak a bőséget jelentik. Õ a termékenységet jelképező régi istenség, a sumér Dumuzi, a fényhozó. Mellette ül párja, Ister-Istár, Innana, aki a szerelem réges-régi istennője volt a mezopotámiai kultúrában. Nem akartam egyszerűen lemásolni őt, ezért újrafogalmaztam. Gyermeket tettem karjaiba, a megszületett új életet. Így szeretnék példát állítani a mai embereknek a gyarapodás, a sokasodás fontosságának hangsúlyozásával. Ezek a szobrok égi jeleket viselnek fejükön. Miért? A kompozíció bálványszerűségével erőt és időtlenséget akartam kifejezni. Szellemi erejüket, égi mivoltukat jelzi, hogy az emberi erőt meghaladóan égitesteket, a Napot és a Holdat hordozzák fejükön, ősi szimbólumokat, kozmikus erejű jelképeket. A régi formavilág felidézése mellett maivá akartam tenni az alakokat: a férfi arca egy magyar parasztemberre hasonlít, az asszony ruhája, nyakéke kicsit erdélyi vonatkozású. Mindez azt kívánja jelezni: ragaszkodjunk múltunkhoz, hagyományainkhoz, tegyünk meg mindent megmaradásunkért! Õrizzük szellemi és természeti értékeinket! Több alkotásában megformálta a magyar történelem drámai pillanatait, gondolok a Tüzes trónon, Dózsa halála, Fájdalom kapuja vagy Magyar Oltár című szobraira. Ez a pár viszont boldogságot sugároz, az örökérvényű szerelmet szimbolizálja. Mennyire hat az ember személyes életének ereje az alkotó műveire? Mindenképp kihat, épp ezekből a gondolatokból, tapasztalatokból alakult ez a kompozíció. S érdekes, ha rásüt a nap, valahogy megtelik a szobor – de az egész környék is – életerővel, sugározzák a boldogságot. Ennek azért is örvendek, mert a mai szörnyű világban, mely ránk méretett, derűt, örömöt, optimizmust szeretnék felmutatni és adni a tátiaknak – és mindenkinek, aki arra jár. „Voltak olyan elképzeléseim, amelyeket a politika nem engedett megvalósítani. Az Aradi Vértanúk emlékműve a budai várba került volna… Majd Aczél György keresztülhúzta mindannyiunk számítását…” – idézem önt. Ez a szoborterv a rendszerváltozás után sem valósulhatott meg? Sajnos, nem. Makettben készült el, éveken keresztül beszéltek róla és számon is kérték tőlem, hogy miért nem valósult meg. Megbízási megrendelésem, szerződésem volt, amit titokzatos utakon lehetetlenné tettek, megalkotását megakadályozták. Addig-addig tették ezt velem, amíg az egész ötlet kimúlt. A hátam mögött láthatja a makettet: központi alakja lett volna egy felemelt kezű mártír, aki a Petőfi-féle Talpra, magyar ősrendjét sugallja nekünk. Két ’56-os szoborterve közül az egyik elkészült, ez a szobor Budafokon áll, a másik viszont nem készült el. A Szervátiusz-albumban e terv mellett egy szó olvasható: megvalósítatlan. Ez az elképzelése miért nem volt kivitelezhető, miközben az 50. évfordulón egy sokak által kritizált szobor kapott helyet Budapesten? Önt megkeresték a terv elkészültekor? Nem. A budafoki szobrom néhány évvel ezelőtt készült, fel is avatták. Több ötletem készült el makettben, de ezek tervek maradtak, nem valósultak meg, hasonló okok miatt. Egyrészt azért, mert az a szellemiség, amit képviselek, nem tetszik a jelenlegi politikai rendszernek. Nem szeretik, ha valaki konkrétan, egyenesen fogalmaz, a magyarság sorsát vállalja és mutatja fel alkotásaiban. Inkább olyan alkotókat támogatnak, akiknek művei semmiről sem szólnak. Mint amelyik most került a Sztálin-szobor helyére. Hogyan és hol élte át 1956-ot? Kolozsváron. Mivel más országban voltam kénytelen élni, ténylegesen nem vettem részt az eseményekben. Rádión keresztül hallottam a győzelem, majd a kétségbeesés hangjait. Romániában legalább olyan súlyos volt a megtorlás, mint Magyarországon. Rengeteg embert hurcoltak el és zártak be hosszú évekre. Még olyanokat is, akik nem vettek részt a forradalomban, csak feltételezték róluk, hogy esetleg részt vehettek volna… Újra önt idézem: „Az egyik igen nagy fájdalmam, hogy az anyaországban is kisebbségben él, szellemileg és lelkileg a magyarság.” Ezt a tapasztalatot hogyan élte, éli meg? Nehezen. Még mindig nem vagyunk urai sorsunknak. Mások rendelkeznek felettünk, csak más eszközökkel, mint 16 évvel ezelőtt. Még mindig nem alakítottuk ki azt a magyar nemzeti államot, amely mindenképp kellene ahhoz, hogy a magyarság megmaradjon, szaporodjon, és benépesítse ezt a térséget. Milyennek ítéli meg a művészek helyzetét? Amióta piacosították a kultúrát, a támogatások megszűntek, kevés a lehetőség, ezért egyre nagyobb a marakodás. Az állam támogatott néhány olyan alkotást, amelyet nem kellett volna. Most például ezt az ’56-os emlékművet. Ide jutottunk: a művészvilág mélypontra süllyedt. Kilátástalan a művészek sorsa, a nemzeti alkotóművészet fejlődése. Jár haza Erdélybe? Igen, egy hónapja jártam otthon. A fordulat ott is csak látszólag jelentett igazi változást, valójában azonban ugyanott folytatták, ahol abbahagyták. Csak más módon, más módszerekkel, de eredményesen. A változásokról jutott eszembe a második lakitelki találkozó, 1988-ban, amelyen magam is részt vettem. Önre is emlékszem, sok más közéleti személyiség mellett. Ma hogyan látja: mit kellett volna másképp tennünk? Beszélünk rendszerváltásról, rendszerváltozásról, holott ez lényegében nem történt meg. Ha megtörtént volna, talán ma jobban mennének a demokrácia dolgai… Márton Áron püspök bérmálta önt és gyermekeit. Milyennek ismerte meg őt? Személyes barátságban nem voltam vele, de már akkor ismertem őt, amikor a kolozsvári templom plébánosa volt. Abban az időben voltam elsőáldozó, majd később nála bérmálkoztam. Mikor a kolozsvári Szent Mihály templomot restaurálták, kaptam egy megbízást az egyháztól egy Pieta elkészítésére. Ekkor kellett volna elmennem hozzá Gyulafehérvárra, de őt szobafogságra ítélték, engem pedig nem engedett be hozzá a Szekuritáté. A dombormű fényképét tudtuk csak elküldeni neki. Õ azt üzente: nagyon tetszik neki, és áldását küldte rám. Ez a csodálatos Pieta ma is látható a kolozsvári Szent Mihály templom oldalhajójában… Valóban így van. Rögtön a főiskola elvégzése után készítettem, 1957-ben. A hit ad-e erőt a nehézségek hordozásában? Mária-hívő vagyok, Csíksomlyón laktam másfél évig a templom közvetlen közelében. Alkalmam volt több búcsún is részt venni, ott éreztem meg a hitben rejlő hatalmas energiát. Ebből a hitből támadt fel a táti szoborban az ősi anyakultusz, a Nagyasszony ősi változata…
Frigyesy Ágnes
Hirdetés
Hírlevél
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Sólyom Jenő Széchenyi-díjas fizikus, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja vehette át az Akadémiai Aranyérmet az MTA 199., ünnepi közgyűlésének hétfői ülésén.
Szerelmi történetbe ágyazva a magyar néptáncot mutatja be a Magyar menyegző című játékfilm, a kalotaszegi világba betekintést nyújtó alkotás várhatóan jövő év elején kerül a mozikba.
A bukaresti „I.L. Caragiale” Színház és Filmművészeti Egyetem (UNATC) nemzetközi konferenciát és workshopot szervez, melynek tematikája az úgynevezett „oktatófilmek” felhasználási gyakorlata a volt szocialista országokban.
A romániai magyar színházakról és az IFesztről is szó esett a Nemzeti Kisebbségi Színházak Nemzetközi Találkozóján, de felmerült egy budapesti helyszínű erdélyi fesztivál lehetősége is.
Film- és könyvbemutatóval tisztelegtek Janovics Jenő, a magyar filmgyártás úttörőjének munkássága előtt a kolozsvári Művész moziban. A magyar film napja alkalmából szervezett eseményen a „Szamos-parti Hollywoodba” kaphattak betekintést az érdeklődők.
Magyarország és Európa egyik legeredetibb és legkeményebb underground együttesének, a Vágtázó Halottkémeknek a koncertje is szerepel a kolozsvári Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF) programjában.
Bár a világon az egyik legnagyszerűbb dolog a tánc, hiszen egyetemes, mindenki számára befogadható „nyelv”, amely az életerőt és az életörömöt hordozza, a virtuális „nézelődéshez” szokott mai társadalom ellustult – jelentette ki Könczei Csongor.
A Déryné Program Határtalan alprogramja részeként a magyar nyelvű színjátszás válik elérhetővé Felvidék, Kárpátalja, Vajdaság és Erdély mintegy 60, magyarok által lakott településén – jelentette be Novák Irén.
A népi együtt muzsikálás és éneklés nemcsak közösségi élményt, de életformát is jelenthet – mondta el az Erdélyben több helyszínen működő Erdélyi Hagyományok Háza Alapítvány (EHHA) kolozsvári intézetének kulturális szervezője, Nagy Kata.