Mivel Kiss Manyi szorosan kötődött Erdélyhez, Kötő Józseffel konzultálva, az ő segítségével az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) vásárolta meg az anyagot. Az elsődleges feldolgozás már akkor megtörtént és "Thália rakoncátlan tündére címmel " kötet és kiállítás is született. Az anyag rendszerezésében, elsődleges feldolgozásában Bartha Katalin Ágnes végzett pótolhatatlan munkát.

Az elsőéves mesterképzős Szabó-Kádár Henrietta a Krónika megkeresésére a hagyaték feldolgozásáról, a híres színésznőnek az iratokból kirajzolódó arcéléről, Erdélyhez való kötődéséről is beszélt. Az egyetemi hallgatók mintegy fél éve kezdték el a Kiss Manyi-hagyaték feldolgozását, azóta már jócskán bepillantást nyertek abba is, hogy miként kell szakszerűen feldolgozni egy hagyatékot – mondta el kérdésünkre a sepsiszentgyörgyi egyetemi hallgató. Szabó-Kádár Henriettát megkérdeztük, hogy azért is kapcsolódott-e be ebbe a munkába, mert sepsiszentgyörgyiként valamiképpen „földije” Kiss Manyi, aki a háromszéki Zágonban töltötte gyermekkorát, Magyarországra költözése után is sokat és szívesen járt vissza a Székelyföldre. Henrietta elmondta, évfolyamtársaival közösen kapcsolódtak be a hagyatékfeldolgozó munkába, eleinte nem is gondolt erre az összefüggésre, de aztán később kezdte lényegesnek érezni ezt a szálat sepsiszentgyörgyiként.

„Bár a tárgyak, képek csak halvány lenyomatai lehetnek egy ember életének, egy művész pályája szempontjából mégis konkrét fogódzót jelentenek az emlékek megőrzéséhez. Segíthetnek abban, hogy mind a falu, mind az ide látogató emlékezetében a színésznő, a 20. századi magyar színjátszás egyik legnagyobb tehetsége, méltó módon fennmaradjon” – ismertették a szervezők a centenáriumi tárlatot, amely Kolozsváron is megtekinthető volt. 2021-ben, Kiss Manyi születésének 110. évfordulója alkalmából a Magyar Kulturális Intézet Sepsiszentgyörgy a budapesti Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézettel, valamint a Vadon Egyesülettel közösen mutatott be kültéri tárlatot Sepsiszentgyörgyön.

Arról is beszélt, hogy a hagyaték tanulmányozása nyomán az is körvonalazódott, hogy a színésznő, bár utolsó éveiben beteg volt, titkolta ezt a környezete előtt. Nem mondta el senkinek, csak a férje, Bakonyi János tudta, akivel a halálos ágyán esküdött össze: annyira szerette ezt az embert, hogy a halálos ágyához hívatta a papot, adja őket össze, hogy úgy haljon meg, férj és feleség voltak.

De a hagyatékból az is kiderül, mennyire szívesen járt vissza nyaralni a Székelyföldre, Zágonba baráti társasággal, ez a táj érzelmileg is fontos volt számára, őrizte a székelyföldi énjét. Szabó-Kádár Henrietta azt is elmondta, hogy mik a legfontosabb irányelvei a hagyatékokat kutató szakmai munkának. „Ebben a feltáró munkában az első és legfontosabb követelmény a precizitás. Tehát nagyon oda kell figyelni, hogy mit hova tesz az ember, hiszen sok feldolgozásra váró hagyaték van egy helyen, és a dokumentumokat könnyedén össze lehet keverni. Pontosan kell rendszerezni kategóriánként: magánlevél, hivatalos dokumentum, magánfotók, stb., hogy az anyag tisztán átlátható legyen” – fejtette ki a mesteris hallgató.

Megunva a statisztaszerepeket a porondon, 1934-ben Budapesten debütált, de állandó szerződést egyelőre nem kapott. Pályáját a Pódium Kabaréban folytatta. 1935-ben, a Király Színházban egy „beugrással” alapozta meg fővárosi hírnevét. 1938-ban a Fővárosi Operettszínház szerződtette, de játszott a Magyar Színházban, az Andrássy úti Színházban, az Erzsébetvárosi Színházban, a Márkus Park Színházban és a Vidám Színházban is. 1943-ban a Vígszínházba szerződött. Ekkor már a budapesti közönség egyik kedvence volt. A második világháború után több budapesti színházban is játszott, de csak szerepekre szerződött – kényszerből, mert politikailag nem kívánt személy lett: valaki látta a fronton katonáknak énekelni. 1954-ben a Madách Színház szerződtette, ahol felfigyeltek drámai tehetségére, és megkapta a Kurázsi mama főszerepét. „Ettől kezdve szerepköre kibővült: a sokszor groteszk, tragikomikus színekkel jellemzett vígjátéki alakok mellett a drámai művek tragikus hőseit is eszköztelen játékkal, átütő erővel, hitelesen formálta meg.” Sok pályatársa csodálta átváltozóképessége miatt, percek alatt képes volt felvenni a szerepe szerinti figurát. A Madách színházi szerződés véget vetett mellőzésének és az állami kitüntetések is „megtalálták”.

A Liszt Intézet Sepsiszentgyörgy honlapján olvashatóak részletek Kiss Manyi visszaemlékezéséből és más visszaemlékezésekből, ezekből idézünk pár passzust. „Leszögezném, hogy soha nem készültem színésznőnek, nem vonzott a színház, a színpad... Legelső színházi élményem egy borzasztó előadás. Gárdonyi Géza: A bor. Előadva a zágoni kultúrotthonban. Csak a por, az izzadt, zsúfolt nézők nyomakodása maradt meg bennem, amatőr rémálomnak tűnt még hat éves fejjel is számomra. Semmi közöset nem találtam a látottak, és a megszokott „színház” a kolozsvári operaház előadásai között. Ez a színészet – szögeztem le magamban – nem tetszett”. „Bár Kolozsváron születtem és nevelkedtem, a nyarakat Zágonban töltöttem. Petróleummal világítottunk, a szomszéd néni sütötte búbos kemencében a kenyeret, és fő programunk a vendégeskedés volt. Akkoriban Berta, Sári, és Veronka néni voltak – a mai eszemmel csuda emberek, a hajdani zágoni görlök – a látogatóink. Ilyenkor minden terítékre került, én a kisszéken ülhettem és hallgathattam, szólni nem volt tanácsos, mert azonnal kiküldtek. Furcsa falu volt Zágon. Régen nem hordták a népviseletet, és amikor ismét divatba jött, akkor a néprajztudósoknak kellett rekonstruálni, milyen volt.

Büszke, rátarti és nagyon jó humorérzékű népek lakják, akik képesek voltak még a toronyóra mánusait is felcserélni, csakhogy mások ne tudhassák, mennyi is a zágoni idő. Minden hamar gyűrűzött be, legyen az divatos pletyka, vagy fővárosi dal”.

(Több életrajzi könyvben ezért is szerepel tévesen Zágon, mint szülőhely.) Gyermekkorát is Zágon hegyei között töltötte, ezért választotta később a budai Árnyas úti bérlakását is, mert Zágonra emlékeztette. Kutyáját is Zágonnak nevezte el – vallotta Kiss Albert, Kiss Manyi unokaöccse.