„Ez a kollaboratív jelleg, a közös munka az, ami nagyon egyedivé teszi a filmes képzéseket, és a legtöbben ezt a csapatjátékos képességet kamatoztatni is tudják későbbi munkahelyeiken. A szeniorabb és juniorabb hallgatók együttműködése azért is hasznos, mert sokat tanulnak egymástól, a kölcsönösség mellett egyfajta mentorálás is történik” – mondta a tanszékvezető.

Kifejtette, az idén talán még intenzívebben együtt dolgoztak a hallgatók, mint tavaly, holott nagyjából ugyanannyi film készült.

„Az alkotásokban látok közös preferenciákat. Például gyakran dolgoznak fel generációk közti konfliktust vagy kötődést, vagy a fiatal felnőtt korosztály kapcsolódási problémáit (barátság, szerelem, testvérek). Az egyik film címe: Társkereső, és

„A történetek többnyire saját vagy a szülők tapasztalataiból inspirálódtak, és nagyon hasonló forgatókönyvírás-gyakorlatok végeredményei. Sokat csiszolják a történetet és a karaktereket még papíron, gyakran meg is változik az eredeti személyes történet is, míg a végső, forgatható formáját eléri” – fejtette ki az egyetemi oktató. Arra is kitért, hogy

„A műfaji film készítése még ebben a rövid formátumban is túl költséges, hogy diákfilmként elkészíthető legyen, ennek ellenére idén többen is próbálkoztak a horror műfajával. Dokumentumfilm nem készül minden évben, mintha több érettség kellene ahhoz, hogy a valóságban meglássák a történetet, és kreatívan, filmes eszközökkel megörökítsék. Az egy emelt szint operatőrnek, rendezőnek egyaránt” – magyarázta a tanszékvezető.

Blos-Jáni Melindától megkérdeztük, hogyan látja, a műfaji sokszínűség mire enged következtetni a tekintetben, hogy a hallgatóik merre veszik majd az irányt. „A különféle műfajok, megközelítések kívülről azt sejtetik, hogy csírájában ennyiféle filmkészítői attitűd mocorog, holott ezek szárnypróbálgatások. Van, akinek a realista elbeszélés fekszik jobban, más a stilizációval, avantgárdabb vágással próbálkozik vagy a mágikus-realista filmmel. A filmek önmagukban nem tesznek valakit mainstream műfaji filmessé vagy művészfilmessé, sőt, még az sem biztos, hogy művészként képzelik el karrierjüket” – magyarázta a tanszékvezető.

Hozzátette, ez azonban nem gond,

„Idén megnéztem két volt hallgatónk, Köllő Ildikó és a László Barna megrendelésre készített filmjének werkjeit. Az egyik a székelyföldi öngyilkossági ráta témáját dolgozta fel, társadalmi hirdetésként, a másik pedig Hargita megyét reklámozta a román közönség számára. Két teljesen különböző stílus, téma volt, viszont felismertem bennük azt a fajta filmes látásmódot, amit például a sajtó, a kommunikációs szakma felőli filmezés, a riportfilmezés nem szokott képviselni” – magyarázta Blos-Jáni Melinda.

Úgy fogalmazott, a látás nyelvén, a film nyelvén láttatni a világot teljesen más megközelítés, mint tudósítani, és szerkeszteni a riportfelvételeket, interjúkat. „Reménykedem, hogy a hallgatóink eljövendő munkái által gazdagabb, tudatosabb vizuális környezetben fogunk mozogni” – mondta az egyetemi oktató.