A kultúra nem lóverseny, hanem a boldog sokféleség terepe – Visky András Kossuth-díjáról, alkotásról, megajándékozottságról

A kultúra nem lóverseny, hanem a boldog sokféleség terepe – Visky András Kossuth-díjáról, alkotásról, megajándékozottságról

Visky András: „Úgy gondoltam, hogy mindenképpen elfogadom a Kossuth-díjat, azok nevében is, akiknek az élettörténetével a Kitelepítés című regényemben foglalkoztam”

Fotó: Biró István / Kolozsvári Állami Magyar Színház

„Kitelepítés című könyvem azt a kérdést feszegeti, vajon értelemmel bír-e az életünk, hiszen talán nem a szenvedés, hanem az értelmetlen szenvedés az, ami elviselhetetlen” – fogalmazott a Krónikának adott interjúban Visky András író, dramaturg, akitől megtudtuk, hogy nagyon kritikus önmagával szemben. A Kolozsváron élő alkotót márciusban kapott Kossuth-díjáról, a magas rangú elismerés átvételével kapcsolatos kritikákról, szerteágazó munkásságáról kérdeztük.

Kiss Judit

2024. április 04., 18:052024. április 04., 18:05

2024. április 08., 23:402024. április 08., 23:40

– Rangos magyar állami elismerést, Kossuth-díjat vehetett át március 15. alkalmából. Hogyan értékeli az elismerést? És miként vélekedik arról, hogy a díj kapcsán a közösségi oldalon – mint a legtöbb felmerülő téma mentén általában – megoszlottak a vélemények, kitűnt a politikai, közéleti szétszabdaltság? A sok gratuláció mellett olyan hangok is akadtak, amelyek kifogásolták, hogy egyáltalán miért vette át.

– A magyar kultúra és társadalom békétlen közösség, tehát egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy ilyen reakciók születtek. Az ember mindig próbál belekapaszkodni azokba a visszajelzésekbe, amelyekben meg is bízik. Ezeket sem udvarlásnak, sem a dolgok elhallgatásának nem kell olvasnia, hanem valami olyasminek, ami mögött valamiféle megharcolt őszinteség van. A díj kapcsán egy latin idézetet írtam ki az „arckönyvemre”, ezt is inkább játékosnak és ironikusnak tekintettem, hiszen egy félidézet volt. Az, hogy egy díjazás szándéka megszületik valakiben, önmagában is jelentéssel bíró üzenet. Az idézet az volt, hogy „nem azé, aki akarja, sem azé, aki fut”. Azért tettem ki ezt az idézetet, mert semmilyen lobbiban nem vettem és nem is veszek részt, sőt nincsenek listáim a megkapott és a megszerzendő díjakról. A díjak nélkül is megy az írás, amikor megy, a díjak viszont nem tesznek jobb íróvá engem. Azzal sem vagyok tisztában, milyen szervezetek javasoltak engem, és nem is biztos, hogy rám tartozik.

Galéria

Visky András: „A mai ember a képernyője előtt ül, ezen az oltáron »áldozatokat mutat be« a kor bálványainak, a részvétel illúziójával él”

Fotó: Biró István / Kolozsvári Állami Magyar Színház

– A magyar állami díjak odaítélése egyébként gyakran felkavarja-felkavarta az indulatokat az emberekben.

– Egy politikai természetű díj mindig „nehéz” díj. És egy állami díj mindig politikai – nem vagyok naiv, remélem, e tekintetben sem. Én így is tekintek rá, távolságtartással, ugyanakkor derűvel. Úgy gondoltam, hogy mindenképpen elfogadom, azok nevében is, akiknek az élettörténetével a Kitelepítés című regényemben foglalkoztam. Egyébként most is róluk írok, és folytatom a regényt.

– Idézném a díj indoklását: „értékes dramaturgi tevékenysége és írásművészete, különösen a diktatúra megaláztatásai közepette hitben megélt szeretet erejét, a megingathatatlan emberi tartás és a magyar identitás megőrzését például állító remekműve, a Kitelepítés című regénye elismeréseként részesült Kossuth-díjban”. A regényt titulálták többek közt „hiányzó magyar lágerregénynek” is. Szintén a diktatúra megaláztatásainak témájához kapcsolódik többek közt a Pornó – feleségem története című, nagy sikerrel színre vitt darabja is, amelynek kapcsán azt mondta: „meg kell állni a gyermekeink és gyermekeink gyermekei színe előtt és elmondani a saját történetünket. Kiűzni nyelvünkből, tekintetünkből, érintéseinkből, sejtjeinkből a diktatúrát”. A Kossuth-díj indoklásából most elsősorban a „hitben megélt szeretet ereje” kifejezést emelném ki. Nemcsak a Kitelepítésnek, de egyáltalán az ön munkásságának nagyon erős sarokköve a hit.

– A hitet inkább Isten-tapasztalatnak nevezném: a tapasztalat az az esemény, mikor valami ismeretlen és legfeljebb a sejtéseinkben létezik, életténnyé válik. Ezért nem szeretek vitatkozni Isten létezéséről, vagy nem létezéséről, mert a vitát inkább humor forrásának tekintem. Bele is írtam a könyvbe, hogy az isteni mindenhatóságba az is beletartozik, hogy kedvére ne létezzen. És vannak időszakok a történelemben, amikor azt érzékeli az ember, mintha nem létezne az Isten. Mintha visszavonná magát a közvetlen eseményekből. Ilyenkor nincs tapasztalatunk a szeretetről, az emberi szolidaritásról. Egyedül maradunk az Univerzumban. A szenvedés ma is velünk van, hiszen van, ahol csecsemőket tartanak fogva túszként. A könyvem azt a kérdést feszegeti, vajon értelemmel bír-e az életünk, hiszen talán nem a szenvedés, hanem az értelmetlen szenvedés az, ami elviselhetetlen. Nem feltétlenül a halál, hiszen az kijátszhatatlan, hanem az abszurd halál. Tudjuk, hogy meghalunk, és azt is, hogy nem fogjuk az életünket szenvedések nélkül leélni. Ha pedig épp nem a mi szenvedésünket, akkor a gyermekeink, szeretteink, szüleink, rokonaink szenvedését szenvedjük, mert azok is a mi szenvedéseink. Nincs egyszemélyes szenvedés, az ember így van kitalálva. Számomra fontos felismerés volt, hogy a saját halálom nem csak a saját halálom, a másik ember szenvedése az én szenvedésem is. A média dominanciája korában kicsivé vált a világ. Meg kell küzdenünk azért, hogy a tömegmédiumok ne fedjék el a személyes szenvedések iszonyatát. Hogy átéljük azt is, ami nem a mienk.

Galéria

Visky András Kitelepítés című regényének kolozsvári bemutatóján, dedikálás után. A kötetbemutatót 2022. novemberében tartottak az Interferenciák fesztivál keretében

Fotó: Biró István / Kolozsvári Állami Magyar Színház

– Úgy fogalmaz, hogy kicsivé vált a világ. Vajon mindez egyfajta személytelenné válást is hordoz?

– Képernyőink most már mindenkinek a saját kicsi „oltáraivá” váltak. A mai ember a képernyője előtt ül, ezen az oltáron „áldozatokat mutat be” a kor bálványainak, a részvétel illúziójával él. Minden egyszerre történik velünk, apró villanások formájában szólít meg a világ. Filmet nézek, közben felpattan valami egészen más, és én nem kontrollálhatom a digitális teret. Olyannyira egymás közelébe kerültek események, hogy kioltják, kiüresítik egymást. Elfedik a szenvedés mélységét. A Kossuth-díjra még mindig érkező reakciók karaktere is példa arra, hogy könnyűszerrel megtaláljuk az okát annak, hogy ne örüljünk együtt semmiképpen. Képtelenek vagyunk azt mondani a másiknak, hogy „örülök neked”. Sokaktól kaptam szép üzenetet, jeles íróbarátaimtól is, hogy nagyon jó helyre került a díj, és az ez évi döntés visszaadta a Kossuth-díj rangját. Én ezzel persze nem értek egyet maradéktalanul. Ha engem kérdeznek, jobb döntés is születhetett volna. Tóth Krisztinán, Háy Jánoson át Markó Béláig, Láng Zsoltig vagy Vida Gáborig meggyőző, egyenletesen színvonalas életművekkel van dolgunk. És annyi név van még. Nevek felsorolásába fogni persze mindig veszélyes, nem is folytatom. Nincs az az igazságos díj, ami ne volna igazságtalan is egyszersmind.

– Hiányolja saját életművéből az egyenletességet?

– Nagyon kritikus vagyok önmagammal szemben. Nem én vagyok önmagam kedvenc írója. Vicces is volna. Amiképpen az is vicces, ha valaki önnön kedvenc rendezője vagy színésze mondjuk, és minden nyilvános alkalmat megragad, hogy leboruljon önnön nagysága előtt. Nem szeretnék közéjük tartozni. Nincs ebben semmi ájtatos alázat, egyszerűen csak arról van szó, hogy egész életemet benne élem az irodalomban, a színházban, a művészetekben általában, és hát lenyűgöző gazdagsággal van dolgom. Továbbá a kultúra nem a konkurenciák terepe, az alkotás legkevésbé sem lóverseny. A kultúra a boldog sokféleség és a váratlan meglepetések architektúrája. Én legalábbis így élek benne. Munka közben is, ha találok egy erős, fontos mondatot, ami bennem születik meg és leírom, akkor inkább megajándékozottnak érzem magam, semmint az isteni szikra birtokosának. De ha másoknál olvasok valami kibírhatatlant és megkerülhetetlent, akkor ugyanazt a megérintettséget érzem, és a szellemi kultúra nagyvonalúságának fogom fel.

– Egyszerre több terepen, több dimenzióban is alkot, mindhárom műnemben: dráma, próza, költészet, és a színház világában is, ezen kívül szerkesztőként rengeteg kötetet jegyez. Hogyan fér össze ennyi alkotási dimenzió Önben?

– Azt hiszem, így van összerakva a lelkem, így működik az agyam. Különböző „rétegek” futnak párhuzamosan és egyidejűleg. Néha a teóriaolvasás csillapíthatatlan éhségét érzem, és akkor elméleti könyveket olvasok. Ez lehet teológia, esztétikai traktátusok, kortárs filozófia. Nos igen, szeretek teológiai szakirodalmat olvasni. Kierkegaard ott van a munkaasztalomon, Martin Buber két könyve mellett. Az épületes beszédek fakó kék gyűjteménye mellé most a hófehér A keresztény hit iskolája került. Kierkegaard elképesztő komplexitású filozófus és teológus, testvéremnek érzem abban, ahogyan az Isten-esemény dezintegrációjára tekint a 19. században. Jobban megértem magam, ha őt olvasom, de azt is, amiben vagyok. Az ő nézésével látom azokat a démonokat, amikkel küzdök. Visszatérve a többműfajúság kérdéséhez: a darabjaimat jelenleg több országban is játsszák, de magától a „történő színháztól” eltávolodóban vagyok.

– Silviu Purcărete a temesvári magyar társulattal állította színpadra Madách tragédiáját. Ön könyvet írt (2021-ben jelent meg), amelyben az előadás megszületését dokumentálja a produkció dramaturgjaként. Miként összegezné, hogyan közelített a rendező Madách művéhez, milyen lett az előadás, és annak megszületése miért kívánkozott kötetbe?

– A Silviu Purcăretével közösen létrehozott előadás olyan mély tapasztalat volt, hogy szükségesnek láttam könyvet írni belőle. Egyáltalán nagyon izgalmas a 19. századi alkotók műveihez nyúlni, újra kézbe venni az igazán erős, most is valóságosan megszólító életműveket, Vörösmartyt, Madáchot, Petőfit, Arany Jánost. Amellett sem szerettem volna elmenni, hogy egy világhírű rendező a magyar irodalom remekét állítja színpadra. Kultúrtörténeti esemény volt, talán még ennél is nagyobb figyelmet megérdemelt volna. Például nem jutott eszébe egyetlen tévének sem, sem itthon, sem Magyarországon, hogy rögzítse az előadást. A temesvári előadás születése alatt csaknem könyvnyi naplót írtam, felkértem Biró Istvánt, fotózza le az előadást, Georges Banut és Mátyus Melindát, hogy írjon a könyvbe, ami aztán három nyelven jelent meg. A Purcărete által rendezett előadásokra jellemző, hogy olyanok, mintha egy örök gyermek játékszobájába vezetnének be bennünket, ahol elképesztő kreativitással és váratlan, első látásra egymáshoz nem illő elemek egymás mellé rendelésével világít rá mély emberi megélésekre, örömökre, bánatokra, kétségbeesésekre, tragédiákra. Purcărete Az ember tragédiájához úgy viszonyult, mint egy mély metafizikai javaslathoz, ami nem érthető a felnőtt ember eszével, a gyermek számára viszont sokkal inkább. Olyan rendező ő, aki a gyermek bizalmával viszonyul a létezéshez, de közben sohasem fedi el a tragédiákat, mialatt meg egyáltalán nem viszonyul a sikerhez. És ez rendkívül fontos, mert a színpadokon nagyon sokszor a siker utáni vágy görcse állja útját annak, hogy valami valóságos történjen meg velünk. Purcărete nagyon szemérmesen, de nagyszabásúan, mind filozófiai, mind teológiai értelemben mérhetetlenül átgondoltan hozta létre Az ember tragédiáját. Feladatomnak láttam emléket állítani ennek egy hozzá méltó szép könyvben.

– Kicsit visszakanyarodnék ahhoz, amit az előbb említett, hogy szívesen olvas teológiai szakirodalmat. Szerkesztésében jelent meg Szent Ágoston magyarul először olvasható három beszéde az Apostoli Hitvallásról. Úgy hírlett, foglalkoztatja a gondolat, hogy önálló művet ír Szent Ágostonról. Vajon remélhetjük, hogy megvalósul?

– Nagyon szeretném. Most éppen nem tartok még ott, de be kell ismernem, hogy a Kitelepítés sem születhetett volna meg anélkül, hogy ne mélyültem volna el az augustinusi istentapasztalatokban. A Vallomásokat úgy írta meg Augustinus, hogy felolvasásra érthető legyen. Tette ezt az 5. században, amikor még nem alakult ki a kereszténység nyelvezete. Számomra nagy élmény volt és maradt a Vallomások. Apámnak köszönhetően középiskolás koromban olvastam el először, és azóta mindig visszatérek hozzá. Nagyon komplex filozófiai mű, de az élő hang is meg tudja szólaltatni, a hallás is meghatározó élményben tud részesíteni. Különböző rendű és rangú emberek részesültek a műben és tették magukévá a nyelvezetét, pedig nagyon finom és elmélyült értekezések láncolatából áll a könyv. Én ebből azt próbáltam megtanulni, ami nagyon nehezen ment és hosszú időn át tartott, hogy ne az irodalmi elitet célozzam meg a regényemmel, de ugyanakkor ne mondjak le a problémák bonyolult mintázatáról. Nem is hittem, hogy sikerülni fog. Szeptemberben lesz két éve annak, hogy a Kitelepítés megjelent, és a visszajelzésekből úgy tűnik: senki, aki beleolvas, nem érzi magát kirekesztettnek. Ráadásul országegyesítő könyvnek bizonyult a regény, ami megint csak nagyon nagy meglepetés számomra. A könyv „lecsorgott” a mindennapi olvasók szintjére, például most tudtam meg, hogy Maroscsúcson a szórványgyülekezet 20 példányt vett meg, sokan elolvasták, és most azt üzenik nekem, hogy várnak, beszélgessek velük a könyvről. Szépségesen szép ajándék. Mert úgy hozta a véletlen, pontosabban az Univerzum nagy „rendezője” azt találta ki, hogy nekem épp Maroscsúcson legyen az esküvőm a nyolcvanas évek elején, ebben a kicsike, csupa lélek református templomban. Péter testvérem volt ott akkor a református lelkész.

– A költészetéről is beszéljünk kicsit. Idéznék egy 2005-ös verséből, ami szintén a hithez kapcsolódik: „már lapozgat felettünk az Isten, mint a Van, az óriási nincsben”. Ír mostanában is verseket?

– A vers tulajdonképpen egyfajta közös nevezője a különféle alkotómunkáimnak. A vers tanít meg engem a mondatok szigorúságára és kérlelhetetlen pontosságára. Nemcsak a versírás, hanem a napi versolvasás rítusa is, amit elszántan gyakorolok. A Kitelepítést egyébiránt sokan verses regénynek olvassák, le is írták róla, hogy a költészet és a próza határán lebeg, és hogy ha kiemelünk belőle egy szakaszt, azt versnek is olvashatjuk, vagy az egész könyvet versfolyamnak. Amikor írunk, nem gondolunk a műfajra, a műfaji szabályok eszünkbe sem jutnak, nekem legalábbis biztosan nem. Engedem, hogy a nyelv szabadon szétáradjon és „megtörténjen” bennem. Aztán valami elindul, ha elindul. Nem nagy műhelytitok, tudom. Kitűzünk magunk elé egy célt, hogy mondjuk ezt a történetet írjuk meg a következő fejezetnek, közben pedig valami egészen más születik. A nyelvet nem szabad megerőszakolni, hagyni kell, hogy úgy bontakoztassa ki magát, ahogy szeretné. Hiszen az irodalom a szabadság terepe, a művészet általában a szabadság lehetősége és valósága. Az olvasónak pedig szabadnak kell éreznie magát. Az olvasás aktusa is a műalkotás szerves része tulajdonképpen.

Galéria

Visky András: „Nagyon kritikus vagyok önmagammal szemben. Nem én vagyok önmagam kedvenc írója. Vicces is volna”

Fotó: Biró István / Kolozsvári Állami Magyar Színház

– A befogadó, az olvasó ilyen értelemben alkotótárs?

– Azt tanítjuk a diákjainknak a színházról, hogy az előadást a néző fejezi be. Ugyanis a színháztörténetben nem ismerünk olyan előadást, amit nem mutattak be ugyan, de zseniális előadás volt. Sőt, olyan előadást sem ismerünk, amire azt mondhatnánk, hogy zseniális előadás volt, de a nézők nem tudtak felnőni hozzá. A színház csodálatosan őrzi a génjeiben a közösségi esztétikai élmény igényét, és most is vívja a harcát a kirekesztő, elitista kultúra ellen. Anélkül, hogy populista vagy demagóg lenne. A színház mindig azt javasolja, mint Rilke archaikus Apolló-torzója: „változtasd meg élted”. Próbára tesz, de azt nem mondja sohasem, hogy „nem vagy méltó ahhoz, ami itt történik”. Sőt ellenkezőleg, azt mondja: „te vagy a leginkább méltó ehhez, mert eljöttél, elhoztad az életedet, a magad történeteivel és élettapasztalatával jöttél, amire olyan nagy szükségünk van”. Az evangélium is a szegények – beleértve a szellemben szegényeket is – szeretetforradalma volt, nem pedig a művelt elité.

– Színházi alkotómunkája kapcsán megkerülhetetlen a Tompa Gábor rendezővel, igazgatóval való több évtizedes, széles körű együttműködése, ami nagyon mély nyomokat hagyott és hagy a kolozsvári színház történetében. Hogyan értékeli ezt a közös alkotómunkát?

– Fontos alkotói szakasza az életemnek is, hiszen a közös munkában alakítottam ki azt a dramaturgi arcélet, ami most már elég jól felismerhető. A közös munka kezdetei a 80-as évekig nyúlnak vissza. 1988-ban szerettünk volna elkezdeni együtt dolgozni a színházban, de akkor született egy határozat a Szekuritáté részéről, hogy én nem dolgozhatom a kultúra területén. Ez egyébként szerepel a rólam készült titkosszolgálati anyagokban. Tompa Gábor meghívására és szorgalmazására – akkor Kötő József volt a színház igazgatója – versenyvizsgát tettem, hogy a színház főállású alkalmazottjává váljak. De hát ez akkor nem volt lehetséges, hanem csak a politikai fordulat után. Több olyan előadásra tudok visszaemlékezni, amely valódi alkotómunkát jelentett, és az inspiráció forrásai voltak. Személyesen nekem a Tanítványok című darabom fontos alkotói fordulat, akkor fogalmaztam először, kiáltvány formájában, hogy a színház egy szabadon választott börtön, ahová azért zárkózunk be, hogy az, ami ott történik velünk – ez lehet akár Istentapasztalat is, ha szerencsénk van – kiszabadítson önnön fogságainkból. Nem tudok most pontos számot mondani, de negyvennél is több munkát jegyzünk együtt. A legértékesebb időszakokban szabadnak és teljes értékűnek éreztem magam ezekben a munkákban. A társulat pedig folyamatosan növekedett tudásban, figyelemben, elmélyültségben, nagyon sokat kaptam, egyébként most is sokat kapok a színészektől. Az utóbbi években kezdtem valamelyest idegenül érezni magamat a színházban, de nem mondanám, hogy valaki más volna a felelős ezért. Változnak az irányok, a célkitűzések, és az ember egyszer csak elhidegül attól, ami addig az élete volt. Talán egyre inkább rám nehezedett a Kitelepítés megírásának a terhe, nem tudom. Sokáig azt hittem, hogy ennek a témának a kiaknázását „megúszom” a Júlia című darabommal, ami az egyik legsikeresebb darabom most is, sok nyelven előadták, új produkció is készül. Az ősbemutató persze ott ragyog a lelkemben, Szilágyi Enikő volt és marad az első Júlia. Azzal hitegettem magam, hogy ezzel „letudom” a család kitelepítéstörténetét. Aztán kiderült, hogy a regényírás feladatát semmivel nem tudom kiváltani. Nagy ajándék volt a Kertész Imre-átiratokat létrehozni, azóta is tanítom az egyetemen a Kertész-prózát, és Amerikában is tanítottam.

Galéria

Visky András: „A díjak nélkül is megy az írás, amikor megy, a díjak viszont nem tesznek jobb íróvá engem”

Fotó: Biró István / Kolozsvári Állami Magyar Színház

– A kitelepítéses történetet milyen műnemben volt nehezebb vagy könnyebb megközelíteni: drámában vagy prózában?

– Ha visszatekintünk, az látszik, hogy minden út ehhez a könyvhöz vezetett. A két dráma: a Júlia és a Tanítványok, de a dráma mint a legkoncentráltabb irodalmi műnem az előszobája volt a prózai műnek. És a vers, valamint persze az esszé is. Esszében próbáltam ki olyan teológiai felvetéseket, amiket abban a műfajban a legjobb végig gondolni. Nagy segítségemre volt az édesapám (Visky Ferenc református lelkész – szerk. megj), és nem csak amíg élt. Most is itt vannak mellettem az írásai és feljegyzései. A szüleink 2005-ben távoztak el – legalábbis a láthatóan élők sorából, mert velünk vannak, és remélem, hogy együtt örülnek velem. Én azóta is mindent megpróbálok „tovább küldeni” nekik. És azoknak a nagyon egyszerű, csodálatos embereknek, akiket édesapám perében ítéltek el. Most is róluk írok. Vannak köztük olyanok, akik csak két osztályt végeztek, mégis félt tőlük a diktatúra, szükségesnek tartotta, hogy súlyos börtönbüntetésre ítélje őket. Nagyon aktívak voltak a saját gyülekezeteikben, és nem féltek semmitől. Egy diktatúrában pedig valóban veszélyes az, aki nem fél. Amikor belenézek ezekbe az emlékiratokba, feljegyzésekbe, szerény hagyatékokba, megtelik a szívem örömmel, a tisztelet érzésével, és elviselhetetlenül büszke vagyok rájuk. Én az ő nevükben vettem át a Kossuth-díjat, és a lelkemben azonnal továbbítottam is nekik.

korábban írtuk

Visky András író Kossuth-díjban, Panek Kati színművész Jászai-díjban részesült
Visky András író Kossuth-díjban, Panek Kati színművész Jászai-díjban részesült

Kossuth-díjat kapott Visky András marosvásárhelyi származású író, dramaturg, a Kitelepítés című regény szerzőjének a március 15-ei nemzeti ünnep alkalmából nyújtották át a kitüntetést Budapesten.

korábban írtuk

Erdélyi írónak ítélték oda idén a Margó-díjat
Erdélyi írónak ítélték oda idén a Margó-díjat

Kitelepítés című regényével Visky András nyerte el idén a legjobb első prózakötetesnek járó Margó-díjat, amelyet a Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár megnyitóján adtak át – tájékoztatták a szervezők csütörtökön a Krónikát.

szóljon hozzá! Hozzászólások

Ezek is érdekelhetik

A rovat további cikkei

2024. június 06., csütörtök

Székelyföldi produkció nyitja a pénteken rajtoló nagybányai színházi fesztivált

Székelyföldi produkcióval, a sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes Ecce homo című, Munkácsy Mihály festményeit feldolgozó előadásával indul pénteken a 30. nagybányai Atelier Nemzetközi Színházi Fesztivál.

Székelyföldi produkció nyitja a pénteken rajtoló nagybányai színházi fesztivált
2024. június 05., szerda

Ókori történet mai kontextusban: évadának utolsó bemutatójára készül a temesvári színház

Élethez és halálhoz való viszonyról, túlélésért való küzdelemről, igazságkeresésről szól a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház legújabb produkciója.

Ókori történet mai kontextusban: évadának utolsó bemutatójára készül a temesvári színház
2024. június 04., kedd

Emlékkiállítás nyílik a kincses városban Makkai János bányamérnök-képzőművész alkotásaiból

Makkai János születésének 80. évfordulóján Születésnapomra címmel átfogó gyűjteményes emlékkiállítást rendeznek június 12-én Kolozsváron a néhai bányamérnök-képzőművész gyermekei.

Emlékkiállítás nyílik a kincses városban Makkai János bányamérnök-képzőművész alkotásaiból
2024. június 04., kedd

Rejtett kincsek, meghitt tájak: új videósorozat indul Erdély értékeiről, az első rész a csíksomlyói búcsúról szól

Felfedezésre váró rejtett kincsek, titokzatos zegzugok, meghitt tájak – ezek jellemzik Erdély csodálatos világát.

Rejtett kincsek, meghitt tájak: új videósorozat indul Erdély értékeiről, az első rész a csíksomlyói búcsúról szól
2024. június 04., kedd

„Apró mozaikokból mindenkiben összeáll kicsit a Kárpát-medence”. Erősödik a fiatal magyar kutatók kapcsolati hálója

Hogy mi köti össze, hozza közös nevezőre az erdélyi, felvidéki, kárpátaljai, vajdasági magyar fiatal kutatókat, arra a Collegium Talentum (CT) program ad választ.

„Apró mozaikokból mindenkiben összeáll kicsit a Kárpát-medence”. Erősödik a fiatal magyar kutatók kapcsolati hálója
2024. június 03., hétfő

Bukarestben díjazták a magyar irodalmat: Lövétei Lázár László és Nagy Zalán kapta a Romániai Írók Szövetsége elismeréseit

Két erdélyi költő, Lövétei Lázár László és Nagy Zalán is átvehette a Romániai Írók Szövetsége díjait – közölte hétfőn a Helikon folyóirat szerkesztősége.

Bukarestben díjazták a magyar irodalmat: Lövétei Lázár László és Nagy Zalán kapta a Romániai Írók Szövetsége elismeréseit
2024. június 03., hétfő

Tizenhat éven felülieknek szóló, sikamlós komédiával vendégszerepel Aradon a tatabányai színház

A tatabányai Jászai Mari Színház - Népház előadásában a Francia rúdugrás című komédiát, azaz „szextettet” láthatják az aradi nézők – közölte az Aradi Kamaraszínház.

Tizenhat éven felülieknek szóló, sikamlós komédiával vendégszerepel Aradon a tatabányai színház
2024. június 03., hétfő

Daniele Luchetti olasz rendező kapja a kolozsvári TIFF különdíját a filmművészethez való hozzájárulásáért

Az egyik legfontosabb kortárs olasz filmrendezőnek tartott Daniele Luchetti lesz a június 14. és 24. között zajló kolozsvári filmszemle, a 23. Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF) díszvendége.

Daniele Luchetti olasz rendező kapja a kolozsvári TIFF különdíját a filmművészethez való hozzájárulásáért
2024. június 03., hétfő

Számos vendégelőadást kínál közönségének a nagyváradi HolnapUtán Fesztivál

Erdélyi társulatok és színművészeti egyetemek előadásai is szerepelnek a június 10–16. között Nagyváradon tartandó HolnapUtán Fesztivál kínálatában – közölte a Szigligeti Színház.

Számos vendégelőadást kínál közönségének a nagyváradi HolnapUtán Fesztivál
2024. június 03., hétfő

Filmekkel, dokumentarista alkotásokkal emlékezik a trianoni békediktátumra a magyar közmédia

Az 1920. június 4-én aláírt trianoni békediktátumra történelmi filmekkel és dokumentarista alkotásokkal emlékeznek a közmédia csatornái a Nemzeti Összetartozás Napján.

Filmekkel, dokumentarista alkotásokkal emlékezik a trianoni békediktátumra a magyar közmédia