Az eset a minap történt Kolozsváron: a Sétatéren, a tág belváros egyetlen szépnek és alkalmasnak mondható parkjában sétált apjával egy kisgyerek. A sétányokon falevélre, méhecskére és kavicsra fölöttébb nagy komolysággal rácsodálkozó kisfiúk és kislányok, ugyanezekre a jelenségekre cseppet sem kisebb érdeklődéssel tekintő nyugdíjasok, babakocsit tologató anyukák, a délelőtti, önfeledt spacírozás vektorainak a büfé előtt történő öszszefutási...
Vicces helyzeteket képes produkálni a politikai versengés, főképp olyan időszakban, amikor az istenadta népet meg kell győzni arról, hogy bizony mi vagyunk az igazi legények/leányok a gáton. E cél érdekében természetesen mindenki bevet mindent, sőt egyesek odáig is elmennek, hogy egyébiránt idióta tettekre ragadtassák magukat, vagy ha valamelyik harcostárs, hasonló ökörségszámba menő tettre ragadtatná magát, akkor nem zavarják, hadd tegye, sőt kissé segítik...
Roppant büszke vagyok arra, hogy a fiam az utóbbi években ügyesen megtanult főzni. (Remélem, nem sértődik meg azért, hogy titkát ekkora nyilvánosság előtt kibeszélem.) Az is igaz, hogy igazi férfi módjára, nem a könnyebb utat választotta a fakanálforgatás művészetének elsajátításában, mert az alapozást nem az anyja szoknyája mellett kezdte a krumpli hámozásával és mosogatással.
Ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelynek egy része kamasz korában még táplált némi nosztalgikus érzéseket a 60–70-es évek „Nagy Generációjának” (ellen)kultúrája iránt. Hogy miért, az máig rejtély számomra – bizonyára szerepe lehetett annak is, hogy a hosszúra nyúlt ceausescui diktatúra miatt, a világ szerencsésebbik (nyugati) feléhez képest jóval később jutottunk hozzá mindazon szellemi-kulturális produktumhoz, amelyet ez a korszak „kitermelt”.
Szenzációs eseményt van szerencsém bejelenteni: föltalálták a sört, amelyből egy üveggel is elegendő ahhoz, hogy a fogyasztó berúgjon. Ráadásul mintegy mennyei kegy gyanánt nem Ausztráliában, a Tűzföldön vagy Dél-Afrikában bukkantak rá e csodálatos nedű receptjére, hanem Romániában.
Nagy tisztelője vagyok a buta reklámoknak. Van abban sajátos báj, ahogy nézők millióit tekintik bugyutának valamely termék marketingkommunikációs szakemberei. Vegyen oxigénnel dúsított fékezett habzású mosóport, és kap egy félrefésült hajú, jól nevelt fiúgyermeket, meg egy fess, középvezetői beosztásban dolgozó, családcentrikus férjet. Dobjon a kosárba két rekesz sört, és alhasi zsírpárna meg reggeli hányinger helyett lesz egy kilenctagú, humoros...
Mindnyájan nagyjából tisztában vagyunk azzal, hogy nem kis feladat egy nagyobbacska romániai várost irányítani, főképp ha az ember igencsak kényes örökséget kapott elődjeitől, így például tekintélyes hiteleket, homályos módon megvalósított beruházásokat.
Szingapúrban tényleg jó lehet az élet. Igaz, hogy néhány igazán szigorú törvénnyel próbálják kordában tartani az állampolgárokat – többek között a rágógumit is betiltották, és a nyilvános vécék leöblítésének elmulasztásáért is bírság jár –, de cserében az állam fokozottan odafigyel a polgárok jólétére.
Szokásom ellenére késve indultam az asszonyért. Hát, mert délután a legkisebbik manó csak velem akart pisikálni, s az uzsonnát is csak akkor volt hajlandó elfogadni, ha a vajas-szilvalekváros és szalámis katonákat apa készíti el, és sorakoztatja fel a kicsi tányéron.
Be kell vallanom, titokban kissé mindig is csodáltam a Kínai Népi Köztársaságot, na nem a vörös zászlóért, hanem a tibetiek és a saját népük ellen (lásd kulturális és ipari forradalom) elkövetett atrocitásaik miatt. Ami inkább megragadott, az a sokrétű ellentmondás, ami ezt a világrésznyi országot jellemzi.
Az elmúlt hetekben többször megkaptam azt az elektronikus körlevelet, amelynek kezdeményezői az Új Jobboldal nevű román neofasiszta szervezet betiltásához kérik aláírásomat. Nem írtam alá, s ez talán némi magyarázatot kíván. Mindig is azt gondoltam, hogy ez a rendszer egyebek közt abban különbözik a többitől, hogy büntetlenül szabad benne hülyének is lenni.
Egy héten át vacakolt az internetszolgáltatás a város azon részén, ahol lakom. Pedig nem is akármilyen szolgáltatótól béreltem vonalat. Nagy cég, sok országban működik kirendeltsége, és a reklámokban száguldónak hirdeti a szolgáltatását. Azonban a múlt heti produktumot Gyergyószentmiklós hátsó udvarában, a Bucsin negyed alsó felében döcögésnek sem lehet nevezni, nemhogy száguldásnak.
Tudtam én mindig, hogy Mexikó tulajdonképpen maga a földi paradicsom. Csodálatos időjárás, gyönyörű tengerpartok, patakokban folyik a tequila, és a nők is szépek. Arról nem is beszélve, hogy az ember szinte azonnal munkát is talál. Például bérgyilkosként.
Talán látták már, ha nem, biztosan fogják (a világcég nem azért fektetett bele kismillió amerikai dollárt, hogy ez elkerülhető legyen): tegnapelőtt megjelent a Sony elektronikai készülékeket gyártó konszern legújabb reklámja.
Természetes jelenségnek tekinthető, hogy a politikusok egymást szidják, mindent bevetve, annak érdekében, hogy az ellenfelet mihamarabb a sárba tiporják, népszerűségét – amennyire lehetséges – megtépázzák.
Pista szomszédékat érzékenyen érintette, hogy egyetlen és legkedveltebb négylábújuk örök álomra szenderült. Öreg volt már a kis Fürge, elmúlt tán tizenöt éves is, de azért a nyesteket rendesen megugatta, egér, patkány ott az udvaron meg nem állt, mert a nap huszonnégy órájából huszonnégyet szolgálatban lévő kutyus tüstént intézkedett.
„Minden elmúlik, a sör marad” – olvasom az egyik hazai sörmárka reklámszövegét. Az idézet tetszetős, de biztos forrásból értesültem róla, hogy, sajnos, nem felel meg a valóságnak. A sör sem örök, a malátafolyam is kiapad egyszer, s ez valóban tragikus hír viszályoktól és természeti katasztrófáktól amúgy is bőven sújtott világunkban.
Kérdés: meg tudna enni egy teknősbékaragut? Vagy egy párálló, félig átsült lósteaket? Hát egy auróra mártással dúsított csigabecsináltat? (Szerk. megj.: Francia olvasóink ebben a versenyben nem vehetnek részt). Megfejtés: bizonyára meg, tépelődés nélkül, igen jó étvággyal, még köszönné is a szakács munkáját – ha elég ideje nem evett volna semmit.
Látogatottsági adatok