Nem írok alá

Az a tény, hogy vannak olyan honfitársaink, akik csoportideológia szintjén művelik a nyilvánvaló (politikai) idiotizmust, még nem jogosít fel bennünket arra, hogy büntetőjogi eszközökkel kívánjuk őket elmebajuk feladására kényszeríteni – mindaddig, amíg nyíltan törvényt nem sértenek. Utóbbi esetben viszont egyszerűen köztörvényes bűnözőkként kell kezelni őket, és kár rájuk intellektuális puskaport pazarolni.

Másrészt nem tagadhatom, hogy vannak némi fenntartásaim a véleménynyilvánítás ezen módozatával szemben. Mi, magyarok, aláírók nemzete vagyunk, minden héten születik legalább egy, jól mediatizált értelmiségi tiltakozás. Ezeknek túl sok értelmük nincsen, ha nem követnek valamilyen pontos és kivitelezhető célkitűzést (az Új Jobboldal betiltása más ügy, de azt – mint jeleztem – egyéb okokból nem írom alá). Arra azonban jók ezek az általánosságokat megfogalmazó petíciók, hogy folyamatosan exponáljanak – tisztelet a kivételeknek – olyan embereket, akiknek egyébként minden lehetőségük megvan arra, hogy megjelentessék önálló véleményüket, száz másik ember véleményétől függetlenül is. Egyfajta új tekintélyelvről van szó, ami a réginél is rosszabb. A régi típusú tekintélytisztelet ugyanis elsősorban intézményekről és nem személyekről szólt: a papot istenszolgai mivolta miatt tiszteltük, nem azért, mert ő XY, a megkerülhetetlen véleményformáló, aki a globális felmelegedéstől az antiszemitizmus elleni harcig mindenben illetékesnek tudja magát. Egyszer majdnem aláírtam egy ilyen össznépi tiltakozást; végül azért nem tettem, mert a nyilatkozat szövegében volt egy olyan mondat, amellyel messzemenően nem értettem egyet. Az a baj, hogy ezekben a szövegekben általában van legalább egy olyan mondat, amellyel nem tudok azonosulni. Amely nem az enyém. Én pedig szeretem aláírni – száz másik ember nézeteivel való kompromisszumkötés terhe nélkül – a saját mondataimat, nézeteimet, cikkeimet. Ezeken a hasábokon.