1990. október elsején a Farkas utcai református templomban végre megtarthattuk a tanévnyitót. Csiha Kálmán felhívására, hogy a más vidékekről érkezett gyerekeket el kell szállásolni, a gyülekezet tagjai minden diák számára szállást ajánlottak. Kálmán bácsi felesége, Emese néni két és fél hónapig öt gyereket látott el püspöki lakásukban. Nehéz idők voltak, hiányoztak a tantermek is. Három napig a templomban tanítottunk, mígnem a tanfelügyelőség kiutalt négy osztálytermet a Györgyfalvi negyedi 16. számú általános iskolában. Teljesen üres termeket kaptunk, a diákok párnákon és pokrócokon ültek a padlón, amíg megérkeztek Hollandiából az asztalok és székek. De

Amikor a tanfelügyelőségen szóvá tettem a késést, kitessékeltek az irodából, hogy mit gondolok, a román állam fogja fizetni a református iskola tanárait?

– Miként lehetett a több hónapnyi bizonytalanságot túlélni úgy, hogy a diákoknak és tanároknak megmaradjon a hite, miszerint előbb-utóbb minden jóra fordul?

– Székely József generális direktor, akit az egyház nevezett ki az iskola vezetőjévé, egy napon azt mondta, lássam el én az igazgatói feladatokat, neki sokat kell utaznia. Rám testálták, én meg gyerekkorom óta megszoktam, ha valamivel megbíznak, azt becsülettel és tisztességgel el kell végezni. A legnagyobb gond az volt, hogy a román tanügy nem tudott mit kezdeni a magyar nyelvű protestáns oktatás első erdélyi iskolájával. Kényszerből átvettük az ortodox szemináriumok tanrendjét, aminek a magyarosított változatáról hamar kiderült, hogy járhatatlan út.

Egy év alatt 43 alkalommal jártam Bukarestben, a tanügyminisztériumban és az egyházügyi főosztályon, amíg mindent jóváhagytak, hogy a 12. osztályt végzett diákjaink érettségizhessenek. Lépésről lépésre tudtuk csak elfogadtatni a létünket.

– A református kollégium vegyes diákkórusa hamar ismertté vált, sok külföldi szereplésre hívták. Az ön által felfuttatott zenei oktatásnak mekkora szerepe volt a kollégium megerősödésében?

– Kezdettől fontos szerepet szántunk a zeneoktatásnak, a tanrendbe két zenetanári állás is belefért. Mindig is szívügyem volt a kórusmuzsika, így azonnal hozzáláttam az iskolai vegyes kórus megszervezéséhez. A sok próbának meglett az eredménye, mert 1992 májusában az egyesült államokbeli és kanadai református egyház meghívta a kórust egy 25 fellépésből álló körútra.

Ennek a kapcsolatnak köszönhető, hogy az Amerikai Magyar Koalíció kemény lobbit folytatott a washingtoni szenátusban, hogy visszakaphassuk a kollégium Farkas utcai épületét. Több amerikai szenátor levelekkel bombázta Traian Băsescu államfőt, amíg Bukarestben is megelégelték, és az akkori kolozsvári polgármester, Gheorghe Funar tiltakozása ellenére 2002-ben visszaszolgáltatták a kollégium 1947-ben államosított főépületét.

– Ezzel új korszak kezdődött az iskola életében, hiszen végre a saját iskolájukba térhettek haza. Mennyire volt nehéz a berendezkedés?

– Három évembe telt, amíg a Șincai-líceum által korábban megkötött bérleti szerződéseket fel tudtuk számolni, és a bérlőket kitehettük az épületből. A román iskolának igazából nem volt szüksége a főépületre, a termeket bérbe adta különböző cégeknek. A külföldi adományokból sikerült lakhatóvá tenni az épületet: lépésről lépésre haladtunk előre, minden évben befektettünk valamibe. Persze továbbra sem volt könnyű, mert a magyar egyházi iskolákkal szemben mindig létezett egyféle ellenségeskedés, megbélyegzés.

Nagyon sok megpróbáltatás árán kellett kitaposnunk Erdélyben az egyházi magyar oktatás útját, amit végül elfogadott a bukaresti tanügyminisztérium.

– Milyenek voltak az első érettségi eredmények?

– Viszonylag gyengére sikeredtek, ellenségesen viszonyultak hozzánk a más megyékből érkező érettségiztető bizottsági elnökök. Az egyik román hölgy, aki a Zsil völgyéből jött, és akit látásból ismertem, feljelentett a tanfelügyelőségen, hogy az osztályokban kitettem Magyarország címerét. A vizsga napján a szó szoros értelmében ránk tört a főtanfelügyelő, hogy ellenőrizze, hol vannak a falon a címerek. Kiderült, a román tanárnő a református egyház címerét keverte össze a magyar címerrel. Ezek

Szerencsére a 16-os iskola román igazgatónője igen rendes pedagógus volt, aki partnernek bizonyult a kollégiumi osztályok működtetésében.

A diákok részéről megvan a tisztelet a tanárok irányába, ami mai világunkban nem kis erény egy iskola számára.

– Volt diákjai közül akad, aki azt mondta, haragudtak az igazgatóra a túlzottnak vélt szigorúságáért, de ma már igazat adnak neki. Hogyan vélekedik erről?

– Az az elvem, hogy egy pedagógus legyen következetes: ha a diák látja, hogy a tanár hű marad az elképzeléseihez, akkor ő is elfogadja ezeket. Emlékszem, az elején kilencedikben kötelezővé tettem a bérletvásárlást a Kolozsvári Állami Magyar Opera előadásaira. Sok szülő felhördült, de a diákok egy része sem örült. Erre azt válaszoltam, Kolozsvár ritka város, ahol két opera működik, ezért használják ki a lehetőséget.

Egy-két év alatt a diákok úgy megkedvelték az opera-előadásokat, hogy a következő tanévben már ők jöttek érdeklődni, nehogy lemaradjanak a bérletekről. Amikor a tizenkettedikeseket nem engedtem előadásokra, hogy legyen idejük készülni az érettségire, meg voltak sértődve. A gyerekek mindig útközben tapasztalják meg, ha a pedagógus jó döntéseket hoz az érdekükben.

– Amikor elindították a szakiskolai oktatást, a református kollégiumot elismert, jól teljesítő magyar középiskolaként tartották számon. Igazgatóként nem félt attól, hogy a szakmunkástanuló-képzés rossz hírét kelti iskolájuknak?

– Már az elején sokan figyelmeztettek: ha vállaljuk a szakoktatást, előbb-utóbb mi is szakiskolává válunk. Elmagyaráztam: ugyanazokat az elveket és tanítási módszereket kell alkalmazni a szakiskolában is, mint a líceumban. Itt is nehéz volt az indulás, de sikertörténet lett belőle. Szerencsénk volt, hogy az elején hozzájutottunk egy szociológiai felméréshez, amely kimutatta, hogy

Jött a huzavona, mert nem akarták engedélyezni, de végül mind a három osztály elindulhatott. Engem megrémített a román szakiskolákban tapasztalt oktatás színvonala és a gyakorlati képzés hiánya, ezért azt mondtam, nekünk mást kell nyújtanunk. Jó érzés, hogy ezt a törekvésünket ma már Bukarestben is elismerik.

A nagyszebeni, brassói, kolozsvári vagy nagykárolyi szakiskolai oktatás ma már olyan mércét jelent a romániai szakmunkásképzésben, amihez az egész rendszert fel szeretnék zárkóztatni.

– Mennyire lát jövőt a romániai szakmunkásképzésben?

– Szakmunkásokra óriási igény van. Ugyanakkor sok diák számára ez nagy kitörési lehetőség. Végre van valami, amit ők is szívesen tesznek, ahol bizonyítani tudnak, mert nyolcadikig sokuk csak azt hallotta, hogy buta, nem tanul, üljön az utolsó padba.

– A napokban kérte nyugdíjazását. Mennyire nehéz megválnia attól az iskolától, amelynek utóbbi három évtizedes történetén mindenhol meglátszik a keze nyoma?

– Már nem bírom a megnövekedett adminisztrációs terheket, amit az utóbbi években rákényszerítettek az iskolaigazgatókra. Kimutatás kimutatás hátán, az igazgatónak egész nap számítógép előtt kell ülnie, hogy papírhalmazt gyártson a tanfelügyelőségek és a szakminisztérium számára.

Ugyanakkor nagyon elszomorított az elmúlt másfél esztendő alakulása, amikor gyakorlatilag nem próbálhattunk a kórussal. Néha az udvaron végigkínoztunk egy-egy próbát, a ballagáson mégis gyönyörűen énekeltek a diákok. Meg is jegyezte egyik kollégám: ez kész csoda, hogy próba nélkül is így énekelnek. Ezért fontosak az alapok, amit közösen tettünk le, és amire büszkék vagyunk.