Divatszakma lesz az irodalom?

- Látszólag összefügg, hogy a Bihar megyében meghirdetett 14 végleges magyartanári állásért mindössze 6-an “versengtek” – az őszre beígért PKE-magyarszakra viszont máris nagy a túljelentkezés. De ez csak a “fecsegő felszín”, hisz Kolozsváron sokan végeznek/végeztek. A “hallgató mélyben” valamiféle divatjelenség érlelődne, sikk volna az irodalommal foglalkozni, netán jól hangzik, feldobja az önéletrajzot?

- Annak csak örülhetnénk, ha divatszakma lenne. Akkor bízhatnánk az irodalom varázsában, mely esetleg rabul ejti a vele csak divatból foglalkozót, és a felületes vonzalmat tartós elkötelezettséggé változtatja. A bölcsész pálya azonban – magyarországi adatok bizonyítják – inkább csak a reáltárgyakban gyenge fiatalokat vonzza. Vagy vonzalomról nem is beszélhetünk; a diplomaszerzés kényszere tereli a “könnyebb” (könnyebbnek érzett) szakma felé őket. Aki ezen változtatni kíván, annak tudomásul kell vennie, hogy a mai társadalomban az egyik alapvető jog az érvényesülés joga. Tanári pályára olyan típusú emberek mennek, akik a kockázatmentes életstílus hívei, de éppen biztonság-vágyuk megkövetelné, hogy a tanári munka tisztes megélhetést biztosítson számukra. És természetesen illő társadalmi megbecsülést. Vagyis egyfajta érvényesülést. Az a felfogás, mely a tanártól áldozatkészséget, lemondást követelt, már a múlté; általában elmondható, hogy a kisebbség identitás-őrzése nem épülhet az egyén szempontjából értelmetlen – érvényesülés-gátló – áldozatokra. Ehhez megfelelő kisebbségi iskola- és oktatáspolitikára van szükség; remélhetőleg lesz olyan magyar politikai szervezet, mely ezt megtervezi és képviseli. 

- Sok évtizedes egyetemi tanári tevékenysége, de nem utolsósorban irodalomtörténészi, kritikusi tapasztalata értelmében válhat-e irodalmárrá három, illetve öt esztendő alatt az, aki mondjuk nem szeret olvasni, vagy képtelen önálló véleményt megfogalmazni egy-egy irodalmi művel kapcsolatban? Magyarán: működik-e még a valaha olyan sokat emlegetett veleszületett hajlam (tehetség, érzék stb.) vagy ma már ezek sutba dobható avult kacatok?

- Tehetség és elhívatottság nélkül egyetlen szakma sem művelhető; a tanári sem. A magyar szakos tanár egyik nélkülözhetetlen tulajdonsága az olvasás-szenvedély. Általános tapasztalat az olvasáskedv csökkenése a középiskolások körében; ezen csakis a tanárnak az órákon kisugárzó személyes példája segíthet valamelyest. Az önálló véleményalkotás szintén a “példaadás” körébe tartozik. Babits Mihály annak idején abban határozta meg az irodalomóra célját és hasznát, hogy megtanít beszélni és gondolkozni. Az irodalmi mű értelmezésének egyik lényeges ismérve éppen a személyesség; a befogadó saját élmény- és értékvilága szerint “érti meg” a művet, és miközben véleményt formál róla, önmagát is mélyebben érti meg. Az irodalomtanításnak e felfogás szerint szakítania kell a csak “tananyagszerű” ismeret-átadással, és a vélemény-alkotás szabadságára kell nevelnie. Természetesen úgy, hogy ezek a személyes vélemények – ha úgy tetszik, ízlés-ítéletek – minél szélesebb körű és szilárdabb intellektuális alapokra épüljenek. De ebben is a tanár példaszerepe lehet meghatározó.  

- Joggal beszélünk olyan sokat a globalizációról, hisz a hétköznapok majdnem mindenik vonatkozásában szembeköszön. De az irodalomban, melynek eszköze a nem globális nyelv, van-e hatása?

- Nyugodtan felelhetek igennel, mert mivel elvben az irodalomra minden hat, ami az őt alkotó és befogadó közösségre hatást gyakorol, a tévedés kockázata kizárt. Ez a hatás azonban nyilván közvetett. Ilyennek látom a posztmodern szemlélet uralkodóvá válását, melynek egyik fontos összetevője az ahistorizmus, másik a dolgok hierarchikus rendjének tagadása. Mellőzve az idegen szavakat, a posztmodern életérzés tagadja (vagy megtagadja) létünk történetiségét, a történelmi múlt jelentőségét önazonosságunk alakításában. A hierarchia hiánya ugyanúgy tagadáshoz, az értékek tagadásához vezet, hiszen azok csak érték-rendben létezhetnek, és minden ilyen rend rangsorolást is jelent. Gondoljon arra, hogy jelenkorunk egyik vezető irodalomtudósa – akit egyébként igen nagyra becsülök – a (poszt)modernség legnagyobb erényének azt tekinti, hogy kifejezésre juttatja “az euro-személyiség válságát”. Az önmagával azonosságra, az autentikus létre törekvő személyiség létállapota, “ontológiai státusa” ezek szerint a válság, vagyis az, hogy önmagával nem azonos, hanem meghasonlott. Természetesen a személyiség önmegvalósítása sohasem volt akadálytalan, e tekintetben tehát mindig “válságban” volt. A kérdés az, hogy törekszik-e az ember – éspedig értékek mentése és azok szellemében – e válság leküzdésére, az autentikus létre. Ennek egyik lényeges vetülete a közösséghez való viszony. A globalizáció és szellemi kísérőjelenségei maguk is újra meg újra válságba kerülnek, és a maguk másságára törekvő, annak történelmi örökségét megőrző kulturális identitások éppen válság-leküzdő értékeket kínálnak.

- Szűkítsük tovább a kört: a nyelv ugyanaz, összmagyar irodalomról mégis inkább csak mi, a mai Magyarország határain kívül élők beszélünk. Hogyan látja ezt a több mint negyedszázada Erdélyből Magyarországra távozott irodalomtörténész?

- Beszélnek erről a magyar határon belül élők is. Mondhatnók erre fitymálóan Hamlettel, hogy “szavak, szavak, szavak”, vagy Petőfivel, hogy “megint beszélnek, csak beszélnek”, az igazán fontos kérdés azonban nem az, hogy beszélünk-e róla, mármint az egységről, hanem hogy valóban létezik-e. A nyelvi egység természetesen létezik, a közép- és kelet-európai diktatúrák bukása után pedig kialakulóban van az intézményes egység is; kisebbségi írók a magyar írószövetség tagjai lehetnek, műveiket magyarországi folyóiratok és könyvkiadók is megjelentetik, kapcsolatuk az “összmagyar” közönséggel zavartalan. Az egység azonban nem jelent egyformaságot. A kisebbségek irodalmának – és általában a kisebbségek kultúrájának – az ad létjogot, hogy valami többletet visznek az “összmagyar” műveltségbe. Ez a többlet éppen másságukból következik; az összmagyar irodalom a sokféleség egysége. Itt nem valami elvont, esetleg váratlanul kipattanó esztétikai értékre kell gondolnunk. A kisebbségi irodalmak létrehozója az identitás-őrzés volt, de – mint a globalizációval kapcsolatban említettem – ez nem csupán a kisebbség “válságmegoldó” ügye. Éppen e tekintetben szolgálhat minden határon túli irodalom érvényes mintákkal (és természetesen értékmintákkal) a magyarországi irodalom számára. 

- Végezetül engedjen meg egy személyes, de nem személyeskedő kérdést: több mint negyedszázadot említettem az előbb, felnőttként viszont az ember egészen másként érzékeli az idő múlását. Mire volt “elég” ez a 26 esztendő? Vagyis a kérdésem lényege: ha “otthont” álmodik, most, 2010-ben hol van ez az otthon?

- Az emlékeimben. Márai Sándor írja valahol – talán a San Genaro vérében –, hogy az emigráns sohasem térhet haza, mert az otthon, melyet elhagyott, már nem létezik. Vagy pontosabban: egyre kevésbé létezik. Az én két otthonos városom, Szatmár és Kolozsvár, nem is hasonlít egykori, “otthon”-kori önmagára. Nem szólva arról, hogy az otthon emberi kapcsolatokat is jelent, és e városokban alig van már ismerősöm, s akik még vannak, egyre fogynak. Múltunk által vagyunk azok, akik vagyunk, és addig vagyunk, illetve addig értjük meg önmagunkat, amíg ezt a múltat emlékezetünkben megőrizzük.