Művésznek lenni ajándék: Alpaslan Ertüngealp Magyarországon élő isztambuli karmester a zene szeretetéről

– Isztambuli születésű, de gyönyörűen beszél magyarul. Hogyan sikerült az úgynevezett „magyarrá válása”?

– 1987-ben jöttem Isztambulból Budapestre, a Zeneakadémiára, ami akkor még Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola volt, eredetileg zongora szakra. 1987 és 1992 között summa cum laude elvégeztem a zongora szakot, de volt egy olyan érzésem, hogy nem csupán ennyire vagyok képes: vonzott a zenekar, a zenekari hangzás, vagyis a karmesterség.

amit ugyanúgy meg kell tanulni, mint például az orvosi szakmát. Budapesten, az időközben egyetemmé átkeresztelt Zeneakadémián végeztem 1995 és 2000 között a karmester szakot. Első fellépésem 1998-ban volt, Marosvásárhelyen, ahová idősebb Csíky Boldizsár hívott meg, mint fiatal karmestert.

– Könnyen le tudott mondani a zongoraművészi pályáról?

– Egy kicsit besegített a sors is, mivel egy balesetben eltört a kezem, és már nem tudtam úgy zongorázni, mint régebben. Nem is vállaltam az esetleges kísérletezést, azt mondva, hogy hátha. Egyébként 1998-ban, harmadéves karmesterhallgatóként harmadik díjat nyertem a Ferencsik János Nemzetközi Karmesterversenyen, ami azért is volt olyan fontos számomra, mert bebizonyította meggyőződésemet, miszerint hiába jó művész valaki a hangszerén, az nem jelenti, hogy magától jó karmesterré is válhat. A tehetséghez és a képességhez hozzá kell tenni a tudást és a gyakorlatot. Aki nem hisz ebben, abban nincs tisztelet önmaga iránt, és ezzel a tulajdonképpeni arroganciával csak azt a két dolgot éri el, hogy egyrészt leminősíti a karmesterséget, másrészt elismeri saját butaságát. A zenekari tagok körében sem ritka az a vélemény, hogy nem is olyan nehéz a vezénylés: szerintem oda kellene állnia mindenkinek, és kipróbálnia, mennyire nehéz vagy sem.

Több nemzetközi díjat is nyertem, nem sorolom föl mindet, ne tűnjék dicsekvésnek, csak a legfontosabbakat említeném: 1999-ben Szentpétervárott a Prokofjev-karmesterversenyen harmadik lettem, és néhány szót az athéni Dimitri Mitropoulos-versenyről is mondanék, mert ezzel kapcsolatban is „igazgatta” egy kissé a sors az én utamat. Korábban New Yorkban rendezték, 1963-ban Claudio Abbado nyerte meg, és lett Leonard Bernstein művészeti asszisztense, én 2002-ben nyertem meg, s 2011-ben lettem a legendás Claudio Abbado művészeti asszisztense, egészen a haláláig.

– Gondolom, ezekkel a sikerekkel együtt beteljesedtek gyerekkori álmai, vagy netán maradtak némi elégedetlenségek?

– Nem épp ilyen egyszerű a helyzet, hisz eredetileg fizikus akartam lenni, pontosabban csillagász. Az isztambuli német iskolába jártam, matematika–fizika szakra, ahol osztályelső voltam, de a zenét is nagyon szerettem, és párhuzamosan a konzervatóriumot is elvégeztem.

– A matematika–fizika és a zene közismerten több esetben is kapcsolódik, elég csak Albert Einstein hegedűszenvedélyét említenünk. Könnyen ment végül is a zene melletti döntés?

– Pontos választ nemigen tudok adni, hisz a matematika–fizika és a zene mellé bejött a filozófia is,

Előreláthatólag ősszel fogom megvédeni.

– A német kultúrában egyaránt jeleskedtek a zenészek csakúgy, mint a fizikusok, a filozófiáról nem is beszélve. A német kultúra szellemiségének köszönhető ez a sokoldalúsága?

– Igen, de nem csupán. Őseim, anyai részről a görög Chios szigetéről valók, de nagyanyám már Konstantinápolyban született, úgyhogy ők bizánci görögök. Más szóval, az ókori görög kultúrára jött rá a német szellemiség. Ezt követte a zongoratanárnőm és összhangzattantanár férjének közös befolyása, akiknek nem lévén gyerekük, a szüleim mellett második szüleim lettek. Egyikük török–örmény származású volt, a másik szaloniki zsidó, tehát tőlük kaptam egy másik multikulturális hatást. Isztambul pedig kétezer éven át birodalmi főváros volt, ahol természetszerűleg több kultúra rétegződött egymásra.

– Miért épp magyarországi felsőoktatást választott?

– 1986-ban a berlini Karajan Akadémia igazgatójával találkoztam, aki meghallgatott, és azt mondta, érdemes folytatnom a zenét. Sőt, nagyon tehetségesnek mondott és kijelentette, muszáj zenésznek lennem. Talán épp ekkor „bukott el” a fizikus opcióm. Megkérdeztem, mit javasol, hová menjek tanulni, mire ő, hogy Nyugatra semmiképpen, hisz ha zongorista akarok lenni, akkor Moszkvát, Budapestet vagy Prágát ajánlja. Ez még a vasfüggöny meglétekor történt, a szüleimmel meghánytuk-vetettük és Budapest mellett döntöttünk. Jó döntés volt.

– A váradi zenekarral való együttműködésekor, illetve más erdélyi, romániai városban milyen tapasztalatokat gyűjtött?

– Sokszor jártam Erdélyben, kezdtem Marosvásárhelyen, de többször voltam Kolozsvárott, Székelyudvarhelyen, Aradon és Váradon. „Mellesleg” a feleségem kolozsvári, úgyhogy ez a vonzódásom nem egészen véletlen. Amikor 2019-ben itt voltam, úgy beszéltük meg a vezetőséggel, hogy rendszeresen visszajárok majd, csakhogy beütött a koronavírus, és a rám váró nagyon gazdag évadból nem lett semmi. De nemcsak a váradi fellépések maradtak el, hanem a Kínába, Dél-Amerikába tervezett koncertturnék, a Shanghaji Egyetemre és Sao Paoloba tervezett karmesterkurzusok is, csakúgy, mint a szolnoki nemzetközi karmesterkurzus, a Szolnok MasterClass és még rengeteg fellépés.

Tavaly nyáron tartottam egy online karmesterkurzust, amit nagyon sokan igényeltek, több kontinensről csatlakoztak, csak épp a technológia még fejletlen hozzá. Szóval lesújtó volt a pandémia a művészetekre, de nem csupán a művészeket érintette, hanem az egész hátországot, a világosítóktól kezdve a szállítókig, a színpadi munkásokig, hisz a nagy apparátus, ami egy zenekar vagy operatársulat működéséhez és utazásához kell, mind leállt. A nézők ezt nem látják, nem érzékelik, de egy nemrég olvasott tanulmányból tudom, hogy például

És akárhogy is nézzük, világos a dominóeffektus – ennek hatása a turizmusra, vendéglátóiparra és hasonlókra –, amit a kizárólag profitorientáltak nem látnak, vagy nem akarnak meglátni ebben az óriási gépezetben.

– De most már úgy tűnik, csak beindult az élet.

– Igen, ám a zenei életet nem lehet egyik percről a másikra megújítani. Én úgy látom, körülbelül másfél évre lesz szükség, mire elmondhatjuk, elindult, ezért ajánlatos mindenkinek „több lábon” állnia. S ha már itt tartunk, akkor azt is elmondanám, hogy számomra volt egy előnye a pandémiának: végre volt elegendő időm olvasni és írni. Pár évvel ezelőtt ugyanis felvételiztem a Pécsi Egyetemre, a filozófiára, és most már a doktorim zárásánál tartok. A disszertációmban létrehozom a zene metafizikáját, de hát erre már utaltam fentebb.

– Térjünk még a váradi zenekarhoz: milyen hangulatú volt az újratalálkozás, érez-e némi változást az időközben történtek hatására?

– Kétségtelenül komorabb volt a hangulat, de én elmondtam egy rövid beszédet, amit – reményeim szerint – megszívlelnek. Mindenesetre, amikor utána elkezdtük a tulajdonképpeni próbát, mintha egy új zenekarrá váltak volna.

– Elmondaná ezeket a megújító szavakat az olvasóknak is?

– Természetesen: ebben a kopár világban, szárazságban, dilettantizmus közepette, vadkapitalizmussal szemben egy kis halom idealista ül a színpadon – így kezdtem a beszédet. Olyannak tűnik, mintha a világ mit sem törődne velük. De ők nem alkalmazottak, nem munkások, nem dolgozni járnak. A zenekar nem munkahely. Kemal Atatürk mondta, hogy bárki lehet orvos, mérnök, tudós, üzletember, jogász, de nem mindenkiből lehet művész.

Minden egyes hangnál ezt kell megérezniük, vagyis azt, hogy ők annak a csodának a részei.