„Nem a tudás átadása a legfontosabb”

Első, ötödik, kilencedik osztályban többnyire új közösségek alakulnak, így sokszor  szembesülnek azzal a diákok, hogy – például sikertelen felvételit követően – kimaradtak, kikerültek a megszokott közösségből, bekerülnek egy újba. Mindez kudarcélménnyel is járhat. A régi közösségek elhagyásának, az újak kialakulásának lelki vonatkozásairól szólva Román Mónika kolozsvári pszichológus kifejtette, hogy ha a már kialakult kapcsolatok megszakadnak, tulajdonképpen veszteségről van szó.

A gyerekkorban kialakított kapcsolatok a meghatározóak

„A nagyvárosi élet hátránya, hogy valóban sokszor megszakadnak a gyerekkorban kialakított kapcsolatok. Régen ugyanabba a közösségbe jártak templomba, iskolába a diákok. Óvodát, elsőt, majd ötödiket kezdett a gyerek ugyanazokkal a társakkal, később együtt konfirmáltak, és egymásnak az esküvőjére is ugyanazok mentek el. A kapcsolatok élők voltak, a közösség tagjai egymást támogatták felnőttkorukban is” – emlékeztetett a pszichológus. Román Mónika kifejtette, nagyon meghatározó egy gyerek életében a gyerekkorban kialakított kapcsolatrendszer, amely életre szól – a felnőttkorban kialakított kapcsolat pedig már nem olyan mély.

„Veszteség a gyerek számára, hogy időnként váltania kell, viszont nagyon gyerekfüggő, hogy ez traumával jár-e, vagy sem. A gyerektársadalom egy része jó szociális érzékű és könnyen tud kapcsolatokat kialakítani, kiharcolja magának a státust egy közösségen belül” – tette hozzá. De az újrakezdés nem mindig sikeres. Az óvodában a kicsit támogatják a kapcsolatok kialakításában, mert az óvónő odafigyel, nem annyira kötött a program és a személyiségfejlődés az egyik legfontosabb szempont. Aztán a gyerek később bekerül egy rendszerbe, ahol kötöttek a foglalkozások, a tanítónő már nem tud odafigyelni annyira a személyközi spontán kapcsolatok alakulására, és a gyermek nem kap segítséget. Akinek az ilyen irányú készségei gyengébbek, az tényleg kudarcélményként élheti meg, hogy új közösségbe kerül.

A felnőttekről való „leválás” ritmusa és az iskolarendszer

Ötödikben még erősebb a kihívás: a gyerek elveszti az iskolában támpontot jelentő egyetlen felnőttet, a tanítónőt, akihez igazodhatott, illetve azt a struktúrát, ahol eddig felnőtt. Bár lesz kijelölt osztályfőnöke, az nem mindig vállalja, hogy figyelemmel kíséri a kapcsolatok alakulását. „Az iskolarendszer tulajdonképpen híven követi azt, ahogyan a gyereknek le kéne válnia a felnőttekről: előbb a szülőről, aztán az egy felnőtt „vezetőről”. De nem minden gyereknek sikerül ilyen ritmusban leválnia. És mivel négyévenként közösséget vált a diák, nagyon fontos, hogy a szülő jól válasszon iskolát, már első osztálytól. Sokban segíti a gyerek fejlődését, ha nem kell gyakran váltogatnia az iskolákat, a közösségeket” – hívta fel a figyelmet a szakember.

Mint kifejtette, nagyon fontos a szülő szerepe: elsősorban azt kell szem előtt tartania, hogy mi jó a gyermeknek: bejutni az illető intézménybe, osztályba, vagy sem. „Nyilván mi, szülők megpróbáljuk minél jobb helyre, vagyis a mi belátásunk szerint a legjobba íratni a gyereket – de nem biztos, hogy ez neki is jó. A sikertelen felvételi után a szülőnek mindenképpen ellensúlyoznia kell a gyerek kudarcélményét, az értéktelenség érzését, és nem a saját elégedetlenségét, frusztrációját kell továbbadnia a gyereknek: „látod, nem tanultál...” – fejtette ki a pszichológus. Meglátása szerint a szülőnek önmagát kell meggyőznie arról, hogy másként is jó lehet, nem csak úgy, ha a vágyott osztályba jutott volna be a gyerek. Tudatosítania kell önmagában, hogy megvannak a helyzet előnyei: például nem kell annyit tanulnia, hozzá illőbb társaságba vagy profilú osztályba került a gyerek.

Ezáltal esetleg felszabadultabb lehet, többet foglalkozhat magával, mint a tananyaggal, amit a nyakába sóznak. A szakember felhívta a figyelmet arra is, hogy azonkívül, hogy a traumát ily módon csökkentheti a szülő, ő az, aki meghallgathatja a gyereket. „Ötödiktől felfelé ugyancsak keveset beszélnek a gyerekek magukról és az iskolai dolgaikról, örvendenek, hogy van intimitásuk az iskolában, ahová már nem ér el a szülők keze. Ezért nehezen beszélnek iskolai dolgaikról, viszont mikor végre megszólalnak, vagy sejtjük, hogy megszólalnának, ne hagyjuk, hogy a fáradtság, türelmetlenség legyőzzön bennünket: segítsük a gyereket, hogy kimondja. Finoman, nem tolakodva, faggatózva, hanem csupán érdeklődést mutatva, időt és türelmet szánva rá” – javasolta a szakember. 

Szülői tanács helyett „szimbólumok”

Román Mónika úgy vélekedik, a szülő ne adjon tanácsot a gyereknek az iskolai problémái megoldására vonatkozóan (se), csak abban az esetben, ha a gyerek kéri, és akkor is visszafogottan. Mint kifejtette, a felnőtt tanácsai a felnőttvilágkép szerintiek, tehát jórészt nem alkalmasak arra, hogy eligazítsák a gyereket. „Viszont mondhatunk egy példát, amiből inspirálódhat. Nem azt kell mondani neki, hogy csináld ezt, vagy azt, hanem azt, hogy én megéltem egy hasonló helyzetet, és én így tettem, de a te döntésed, hogy ezt alkalmazod-e, vagy sem” – tanácsolja a szakember.

Meglátása szerint a leghatékonyabb, amikor a felnőtt „szimbólumokban” beszél: például a gyerek konfliktusba kerül egy osztálytársával, és tehetetlen vele szemben, kisebb gyerek esetében a népmese segít. „Keressünk olyan mesét, amiben a hős megküzdött az ellenséggel. A nagyobbaknál persze ez nem működik, de a saját életünkből el lehet mesélni egy hasonló történetet, vagy meg lehet említeni egy szólásmondást: például „sok lúd disznót győz”. A szimbólum, áttételes tanács nem hat azonnal, a gyereknek időre van szüksége, amíg megemészti. Lehet, hogy sose tudatosul benne, hogy ez segített rajta, de a szimbolikus tanács hatékonyabb, mivel a tudatalattiban hat. A ráción keresztüli magyarázat ritkán hasznos” – fejtette ki Román Mónika. 

Ne akarja a szülő megváltoztatni a tanár pedagógiai elveit

A gyerek iskolai problémáinak megoldásáról szólva a szakember kifejtette, a szülőnek tartania kell a kapcsolatot a tanárral. A keze „nem nyúlhat be” az iskolába, viszont tudnia kell, hogy mi történik ott a gyerekkel. Ha a gyerek konfliktusba kerül, erről meg kell hallgatnia a tanár véleményét is. A szülő ne akarjon hatni az osztálytársakra vagy a tanárra, hogy a gyerekének jobb legyen, viszont tudnia kell az iskolai dolgokról, és akként viszonyulni otthon a gyerekhez. „Nem az a cél, hogy a szülő megváltoztassa a tanár pedagógiai elveit, vagy a pedagógus véleményét a gyerekről, mert ez csak negatív indulatokat kelt. A lényeg, hogy a szülő halljon a gyerek iskolai dolgairól, és mondja el a tanárnak, hogy a diák otthon hogyan viselkedik” – javasolja a szakember.

Meglátása szerint minden ötödikes osztályfőnöknek a legfontosabb feladata lenne, hogy betekintsen a negyedik osztály hangulatába, hogy tudja, honnan folytassa. Ezenkívül sok bizonytalan életérzésű gyereket kell összekovácsolni. „Ajánlatos, hogy az ötödiket vagy kilencediket kezdő osztályfőnök a tanévet lehetőleg többnapos kirándulással kezdje, mivel a szabad tevékenység elősegíti a spontán kapcsolatok alakulását. Ha pedig kialakult a közösség struktúrája, akkor sokkal könnyebben megy a tanulási folyamat is, a gyerekek év elején nem azzal lesznek elfoglalva, hogy éppen kit kell túllicitálni órán vagy legyőzni szünetben. Egy lecsillapodott, kialakult közösségben sokkal könnyebb tanítani, mint mikor teljesen idegenek” – fejtette ki Román Mónika.

A pszichológus kitért arra is, hogy aki osztályfőnökséget vállal, az nem részesül kimondottan ilyen irányú pszichológiai felkészítésben. Az egyetemen tanult pszichológiai ismeretek sok esetben időben is, tudásanyagban is távol esnek a tanárok gyakorlatától, attól, amit az élet követel egy osztályfőnöktől. „Az volna a normális, ha mindenkit készítenének erre. Erre szolgálnának a továbbképzések: minden évben bizonyos pont értékű képzésen kell részt vennie a tanárnak. A napokban olvastam épp, hogy formálisak és semmitmondóak sok esetben a továbbképzések, holott például fel kellene készíteni a tanárokat arra, hogy ilyen vonatkozásban mik a feladataik, hogyan segíthetik elő a tanulást. Nemcsak adminisztratívan kell megoldani a gyerekek problémáit, hanem valóban pszichológiai ismeretekkel kell rendelkezni ahhoz, hogy hatékonyan segíthessék a tanulási folyamatot osztályfőnökként” – tette hozzá. Mint vélekedett, az osztályfőnök nagyon sokat tehet már azzal, hogy önmagát megszeretteti, közel kerül a gyerekekhez, ha számukra mintaképpé válik. A nagykamaszt, kilencedikest és a kiskamaszt is meg lehet így „hódítani”.

Fásultság versus sikerélmény

A romániai oktatási rendszerben egymást követik az újabb és újabb rendelkezések, reformok, és megtörténik, hogy pár hónap elteltével teljesen új követelménnyel szembesül a tanár és a diák is. Ez a tanárok számára is kihívást jelent, de lényeges, hogy úgy közvetítsék a változásokat a diáknak, hogy azok ne tűnjenek túl drasztikusaknak. A tanár szerepéről szólva a szakember kifejtette, a mai világban tanárnak lenni áldozat meg elhivatottság kérdése. „Aki csak azért dolgozik tanárként, mert nincs más lehetősége, esetleg megszokásból, fásultan végzi a munkáját, a saját életét is megkeseríti. A tanárnak nemcsak a gyerekért kell megszerettetnie magát a diákokkal, nemcsak ezért kell odafigyelnie rájuk: tanárként is könnyebb a munka, ha örömmel fogadja őt a diák az osztályban” – hívta fel a figyelmet a pszichológus. „Ha a pedagógus szeretettel segít a gyereknek átvészelni a felvételit követő, vagy más iskolai tanügyi jellegű változásokat, akkor a gyerek hálás lesz.

A tanár vegyen részt a gyerek örömében, bánatában is. Hatalmas kihívás, hogy a pedagógus alulfizetett, a státusa egyre gyengül, rossz körülmények közt tanít – ezek mind megkeseríthetik az életét, de a negatívumokat nem kimutatni és kiélni kellene, hanem kompenzálni” – fejtette ki a szakember. Mint mondta, a pedagógus próbáljon úgy tanítani, hogy öröme, sikerélménye származzon a munkából, ne pénzbeli, státusbeli előmenetelét építse, hanem a gyerek vagy a szülő szemében legyen sikeres. Hiszen hálás a szülő, például amikor a gyerek kicsúszott a kezéből, a tanár viszont segít visszaszerezni, ha úgymond mediálni tudja a gyerek-szülő közti kapcsolatot. „Nincs annyi jó pedagógus, mint amennyire szükség lenne, viszont mindenki végezheti úgy a munkáját, hogy öröme teljék benne. Nemcsak abban, ahogyan átadja a tananyagot, hanem abban is, hogy elmegy a diákokkal kirándulni. És talán ez fontosabb, hogy miként közelít a lelkükhöz” – mondta a szakember.