Marokkóban nem szupermarketben vásárol a lakosság – Kontrasztok és tapasztalatok az észak-afrikai országban

– Milyenek voltak az első benyomások?

– Párizsból repültünk tovább Fezbe: megérkezésünkkor aránylag keveset bogarásztak, és az utazás ára is rendben volt. Kétemeletes magánházban foglaltunk szállást, ahol a legtöbb arab országban megszokott pottyantós WC helyett angol WC fogadott, és volt zuhanyzó is. Ahogy általában Keleten, itt is egy nappaliba léptünk, ahol balra van az imádkozóhely a süppedő szőnyegen. A berendezésben mindenhol nagy a kontraszt, sok a csilli-villi tárgy, viszont akad köztük nagyon értékes, kézzel kidolgozott ötvösmunka is. Vendéglátónk, Mohamed 22 évig volt rendőr, most az ötvenes évei közepén jár, és a vendégfogadás mellett idegenvezetőként dolgozik, van egy 7 személyes autója.

Nem egy standard adatokat szajkózó, kiképzett vezető, hanem spontánul mondta a dolgokat, így mi is spontánul kérdezhettük az ottani életről.

– Látogatásuk során melyik volt a legemlékezetesebb helyszín, amiről szívesen mesél?

– Több ilyen is volt, de kiemelném a Közép-Atlasz vidékén tett látogatásunkat, ahova házigazdánk 100 euróért vitt el. Télen ott már hó is eshet, a levegő is hűvösebb volt, de azért nekünk szokatlanul melegnek bizonyult. Az Ifran Nemzeti Park egyik legérdekesebb helye a Majomerdő, ahol magas cédrusfák között szabadon élnek a majmok, a berber makákók. Az élelmes berberek kihozták a szép kengyelekkel felékesített lovaikat és fénykép ellenében keresnek velük némi pénzt, ahogy a földimogyoróval is, amelyet a majmok nagyon kedvelnek, és a turisták kegyeiért esedeznek, vagy hirtelen kitépik a kezükből az eleséges zacskót.

Ameddig a vendégek esznek, arról is gondoskodnak, hogy a majmokat elűzzék. Visszafele betértünk a Ras Ma halneveldéhez, ahonnan szerte az országba viszik az előnevelt tenyészállományt. Hozzánk képest alig van vizük, de amit a hegyekben az esők révén összegyűjtenek, halnevelésre, és a távolabbi helyek öntözésére használják. A meredek domboldalakon, vagy a kövektől félig-meddig visszavehető földsávokon kézzel aratnak, zsúpba kötik a gabonát, és sokszor szamárháton viszik haza a termést.

amit a munkagépek, vagy az azokhoz szükséges tágasabb tér hiányában kézzel aratnak le. Láttunk zöldségféléket is a fák alatt, amelyeket bőségesebben kell öntözni ahhoz, hogy megéljenek. Ugyanakkor nagyobb gazdaságok, kombájnnal aratott gabonaföldek is bőven vannak, a földeken rengeteg juhot láttunk. A falvak, városok egy része nagyon szerény körülményeket sugall, a kockaépítmények néhol a kolozsvári Patarétre emlékeztettek, sok a szemét, és a tákolmány, a minden komfortot nélkülöző építmény. Másfelől újabb kontraszt, hogy vannak luxusos lakóházak, autók, öltözékek is.

– Az arab emberek többsége piacokon szerzi be a napi élelmiszer-szükségletét. Milyen volt a helyi piaci felhozatal?

– Nem csak a zöldséget és gabonát, hanem a húsokat is piacokon kínálják. A csirkét bizarr módon árulják, legtöbb piacon élve lehet vásárolni, de aki kéri, helyben levágják. A marha, juh általában szép kóser vágás, de felvágottat kevés helyen láttunk, a mészárszékek elég büdösek. A zöldségek aránylag drágák, szárazak, ezekből keveset fogyasztanak, többet a gabonákból készült lepényekből, csicseriborsóból, kuszkuszból. A fűszerezés azonban kellemes, egyes keverékek 20-30 fűszert is tartalmaznak, pl. a híres marokkói fűszerkeverék, a ras el hanout. A háziasszonyok szeretnek naponta kimenni a kis boltokba és a piacra, hogy az étkezéshez megvegyék az alapanyagokat.

Felvágottakat a nagyobb üzletekben árulnak, de silány a választék, nem igazán keresik. A hentesek azonban több népszerű terméket kínálnak: készítenek juhbélben kis kolbászkákat grillezéshez, vagy a romániai miccsre emlékeztető, de más fűszerezésű köftét darált juhhúsból. Feltűnt a vastag hurkaféle, amelyről a grillvacsoránkon kiderült, hogy a marha lépéből készítik, és nagyon ízletes. A májat általában sok fűszerrel, kevés faggyús részbe csomagolva húzzák nyársra. A henteseknél az állatok feje, agyveleje is nagyon népszerű, s bizony ott helyben vakarták fehérre a marhák patás részét. Azt hittem, ők is finom kocsonyának veszik, de mint kiderült, ezt nem ismerik, helyette viszont ízletes tazsin készül belőle. Nem kóstoltuk ugyan, de elhittük vendéglátóinknak.

Végül ellenőriztük az előzőleg lefényképezett listánkat, és kiderült, épp a legnépszerűbb vendéglőben vagyunk. A szálláson, a vacsoránál a család tagjaival közösen ettünk. Egyik este a család egy másik vendége is megjelent, Ali Elk néven mutatkozott be. Elmondta, hogy Hollandiában nőtt fel, Londonban él, informatikából doktorált, és kiberbiztonsági szakemberként dolgozik. Elég fura fickó volt, rendkívül nyitottnak és kedvesnek mutatkozott, de ettől még az is simán belefért a képbe, hogy itt és most éppen az volt a megbízatása, hogy minket ellenőrizzen, kifélék vagyunk. Sokat fürkészett, kérdezett, főleg Istvánt, hiszen ő a férfi köztünk. Fura bogaraknak tűnhettünk, de semmi titkos küldetésünk, rejtett szándékunk nem volt, ellenséges gondolataink pedig végképp, hiszen meg is éljük, amit tanítunk: hogy minden ember Isten teremtménye, és csak a szeretet lehet a közös híd.

Nyílt tekintetű, udvarias, élénk gondolkodású, de műveltségének köszönhetően kellő bölcsességgel megáldott ember. Alapvetően jó volt beszélgetni egy hazáját, honfitársait szerető, tettre kész emberrel, aki a nagyvilág fele is derűs, bátor bizalommal kész nyitni.

– Hogyan boldogulnak a marokkói emberek, milyen az élet az arab országban?

– A lakosság egy része nagyon szerény körülmények között él, kis, fészerszerű lakásokban. Az utcákon sok a szemét, alig látni kukát. Sok a koldus, van, aki szerényen ül a boltok előtt és nem kér – ezek általában kapnak is, hiszen a muszlim világban az alamizsna, a zakát az egyik szent kötelesség, amit szívesen betartanak, hiszen isteni áldást remélnek cserébe –, de nagyon zavaróak azok, akiket az éttermeknél sem lehet lerázni.

A marokkóiak egykor világelsők voltak az orvostudományban, csillagászatban, amellyel párhuzamosan az őslakosság persze élte a maga természetközeli, primitív életét, amely helyenként mai napig szinte változatlan. A gyarmatosítás azonban itt is erőszakkal szólt bele a fejlődés sajátos ritmusába. 1944-ben aláírták a felszabadításukról szóló egyezményt, sok régi uralkodójukra büszkék, a mostani királyukat is nagyon szeretik szociális intézkedései miatt, de sok még az egyenetlenség. Művelt, világot járt szakembereik igyekeznek a régit és a modernt ötvözni, próbálják a legcélszerűbb gazdasági lehetőségeket felmérni – pillanatnyilag a kínaiakkal egyre intenzívebb a gazdasági kapcsolatuk. Ugyanakkor a medinák sikátoraiban mintha megállt volna az idő, a vizet, portékát ma is szamár-/vagy öszvérháton viszik, a cicák és csacsik ürülékét mindenhol kerülni kell.

Vannak jó utak, de nincs jól kidolgozott tömegközlekedés – nem csoda, hogy nagy várakozással fogadták a királynak az ötletét, hogy transzszaharai vasútvonalat szeretne kiépíttetni –, de egyelőre számos embert láttunk gyalogolni a települések között, vagy arra járó autókra felkérezkedni. Amilyen változatosak a földrajzi adottságok, olyan változatosak az élményeink, de alapvetően a pozitív oldalra billen a mérleg, mert jó emberekkel találkoztunk.