2011. január 20., 10:302011. január 20., 10:30
A megelevenedett színes rajzok kétdimenziósak, egyértelműek, és csak szórakozásra valók. A színház, az más, félelmetesen életszerű, és Zsófi nem igazán érzi, hol a határ a valóság és az ott kápráztató mese között. Másrészt Zsófit erősen foglalkoztatják a filozófiai alapkérdések: mivégre vagyunk a világon, honnan jövünk, hova tartunk, hol ér véget az én, és persze a legnagyobb titok, mi lesz velünk, ha meghalunk.
Engem meg folyton zavarba hoz, mert hogy válaszoljak arra, amit én is szívesen megkérdeznék. Ebben a felfokozott kutakodó állapotában a színház még inkább bezavar. Korábban Zsófi úgy védekezett, hogy az előadás első tíz percében rajtaütésszerűen elaludt, a vastaps sem zavarta, úgy kellett a végén kicipelni, a produkció eleven és kétértelmű kritikájaként.
Azóta viszont eltelt egy-két év, és Zsófi ébren marad, csendben figyel, szemrebbenés nélkül elhiszi azt is, amit a Varázsló a pantomimben megteremt. Legutóbb is elégedetten szedelőzködtünk, jövünk még, állapítottuk meg teljes egyetértésben, jót mulattunk, és lesz amiről beszélgetni a hazafelé úton. Zsófi szórakozottan, még a látottak hatása alatt kotorászott a táskámban a túlélő csokiszeletkéje után, és teljesen sokkot kapott, amikor másfajtát húzott elő, mint amit a szeme láttára bepakoltunk.
Nagy volt a kísértés, hogy a gyermeknek a hétköznapi csodákba vetett hitét a tapasztalat megdönthetetlen érvével véglegesen, megingathatatlanul megalapozzam. Mert az apja kézügyességét már meghaladja a Zsófi szemfülessége, így a füle mögül varázsolás lassan lecseng. Végül győzött a földhözragadt anyai féltés, és a rettegő Zsófinak elmagyaráztam, hogy egy anyai táskában egynél mindig több túlélő csoki lapul, főleg ha színházba menés esete forog fenn. Majd tartottam egy rövid székfoglalót a női táskák tartalmáról és azok keveredéséről, és végső bizonyítékként előhúztam a nem elvarázsolt csokit is. Zsófi szótlanul jött az autóig, majd közölte, hogy ő többet az életbe nem megy színházba, mert... „mert még a végén elhiszem”.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Vélhetően sokan értenek egyet azzal, hogy Romániában nagyjából annyi szükség volt arra, hogy 2025-ben újabb, ráadásul megismételt elnökválasztást kelljen tartani, mint egy pornófilm forgatásán az intimitás-koordinátorra.
Habár a tavaly novemberi államfőválasztás eredményének érvénytelenítése ismét alátámasztotta a mondást, hogy Romániában bármi megtörténhet, sőt annak az ellenkezője is, mégis nagyobb a valószínűsége, hogy május 19-étől új államelnöke lesz az országnak.
Függetlenül attól, hogy valaki kedvelte-e Ferenc pápát, sőt attól is, hogy az ember katolikus vagy protestáns, egy dolog kijelenthető: az egyházfő sokat tett a magyarok – köztük kiemelten az erdélyi magyarok – ügyének ismertebbé tételéért a világban.
Az idei húsvétvasárnap, Krisztus feltámadása másnapján „távozott a mennybe” Ferenc pápa, Szent Péter utódja.
A fene akarta így húsvétra összetiszázni magát, de nehéz szó nélkül elmenni amellett, hogy egyesek épp akkor szeretnék Erdélyt is „elárasztani”, amikor kiderült: a párt EP-képviselői a saját országuk, saját nemzetük ellenében tevékenykednek.
Securitatés nyomozati anyagot, illetve ebből származó politikai per- és büntetés-végrehajtási anyagot lapozok újra.
Maximális fokozatra kapcsolt a romániai államfőválasztás kampánya.
Valljuk be: igazából inkább akkor lepődtünk volna meg, ha a román hatóságok a múlt heti kolozsvári incidens nyomán készségesen beismerik, hogy egy román férfi annak nemzetisége miatt bántalmazott egy magyar fiatalt.
A Magyar értelmező kéziszótár a címben szereplő szösszenet fogalmát így határozza meg: „nagyon rövid vázlat, töredékszerű írói mű”.
Persze sejthető volt, hogy kutya nehéz lesz Ukrajnában nem hogy békét, de akár csak fegyverszünetet teremteni – de csak most látszik igazán, mennyire az. Főleg úgy, hogy Európa gyökeresen más módon szeretné elérni, mint Donald Trump.
Látogatottsági adatok