2009. január 20., 22:572009. január 20., 22:57
Én leginkább mégis azért irigykedem, mert élhető országot építettek maguknak, ahol az állam gyerekként tekint a polgárokra, úgy óvja, dédelgeti őket, és ők enyhén hisztis, gyakran bugyuta gyerekként is viselkednek. Nem szeretnék általánosítani, de ez volt az én tapasztalatom, míg három évig egy amerikai kikötőből induló luxushajón pincérkedtem. Szerfölött biztonsággal töltött el, hogy Amerikában például lehetetlen volt eltévedni. Mindig mindent leírnak, kijelölnek, lerajzolnak. Nem baj, ha esetleg nem tudsz angolul, úgyis minden kristálytiszta. A lépcső előtt jelzik, hogy lépcső következik, a lépcső után azt, hogy véget ért a lépcső. A küszöb előtt szólnak, hogy emeld fel a lábad. Az utakon szájbarágósan elmagyarázzák, mikor, merre, holott a legtöbb mérföldek százain nyílegyenesen csak előre haladsz. Az amcsik ezt jól megszokták, ha valamit mégsem értenek, döbbenten próbálják megfejteni a nyitját. A hajó is mindenki számára ismeretlen terület, ezért legalább kétszer annyi eligazító tábla, jel, nyíl, magyarázat segíti a tájékozódást. Mégis rengeteg kérdés maradt a jó amerikai számára megválaszolatlanul. Például, hogy egy lépcső fel is, vagy csak lefele vezet? Vagy, hogy a hullámmedencében ugye azért vannak hullámok, mert tengervízzel töltötték fel? A hajó fényképgalériájában képesek voltak megkérdezni, hogyan találják meg saját fotóikat. Az unott galériás már készenlétben tartotta a zsebtükröt, azzal nyújtva át, hogy „na azt vegye el, amelyik önre hasonlít”. A hajóban voltak ablakos és ablak nélküli belső kabinok. Indulás előtt, a még kikötőben veszteglő kabin lakója felháborodottan kérte számon, hogy ő a kikötőre és nem a tengerre lát. Előfordult, hogy ijedten kértek telefonos segítséget, mert nem tudtak kijönni a kabinból: egyik ajtó a fürdőbe, másik az erkélyre vezetett, a harmadikat nem merték kinyitni, mert kilincsén tábla lógott „Ne zavarj” felirattal. Szóval irigylem őket, mert én is ilyen gyermeki ártatlansággal szeretnék élni. Valaki vigyázzon rám, vegyen fel és ringasson!
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.