A Mediaworks nevű sajtókonszernnek például jogában áll felfüggeszteni vagy beszüntetni a Népszabadság megjelenését, amennyiben a menedzsment úgy ítéli meg, hogy a lap által generált veszteség finanszírozása több kárt okoz, mint amennyi presztízsnyereséget hoz.

Csakhogy. Minderre megvannak a civilizált, emberséges módszerek. Ilyenkor az a minimális elvárás, hogy a tulajdonos képviselője lapértekezletet összehívva jó előre bejelentse a hírt, hogy az alkalmazottaknak legyen idejük új megélhetést keresni. Igaz, a Népszabadság esetében a hivatalos verzió az, hogy csupán felfüggesztették a megjelenését, amíg sikerül kidolgozni a kifizetődő működtetésre vonatkozó stratégiát, addig az alkalmazottaknak dolgozniuk nem kell, alapbérüket viszont megkapják. Mégis mindaz, ahogy a menedzsment eljárt – gyakorlatilag becsapták az alkalmazottakat, hiszen költözésről beszéltek, aztán minden átmenet nélkül, motoros futár útján értesítették az embereket, akiket aztán már be sem engedtek az új szerkesztőségbe –, nagyon rossz üzenetet hordoz. Úgy sodorták bizonytalanságba több család megélhetését, hogy gyakorlatilag nem vették emberszámba az újságírókat.

Mindez jól rávilágít arra a helyzetre, amelybe a nyomtatott sajtó került a „jól értesült”, félig vagy teljesen amatőr internetes hírszolgáltatók megjelenésével, a bulvár térhódításával. A minőségi, országos terjesztésű lapok iránti kereslet folyamatosan csökken, a példányszám és ezzel az előfizetési és reklámbevétel egyre kisebb, számos újságírót elbocsátottak. Ilyen helyzetben a lapok többsége eleve veszteséges, és megjelenése azon múlik, van-e olyan tulajdonos, aki elkötelezettségből, nagylelkűségből vagy csak egyszerűen érdekből hajlandó finanszírozni a veszteségeket.

Ennek a kiszolgáltatott helyzetnek az áldozatává vált a Népszabadság is, amelynek újraindítása a mostani sajtópiaci helyzetben aligha lenne az eddiginél kifizetődőbb. A lap újságírói és a balliberális közvélemény hangadói mégis a sajtószabadság halálát és a kritikus, ellenzéki hangokat elnémítani akaró kormány közbelépését vizionálják. A sajtóval közismerten nem túl bensőséges viszonyt ápoló kormány és a lap felfüggesztéséről szóló bejelentés körülményei ugyan nem vetnek jó fényt az ügyre, de azért ez – a vádak cáfolhatatlan bizonyítékokkal történő alátámasztásáig – meglehetősen vad spekulációnak tűnik. A jobboldali magyar kormányok idején rendszeresen a demokrácia halálától rettegő magyar és külföldi balliberális oldal most újfent a „minőségi, objektív és mérvadó” sajtó megfojtásáról beszél, pedig a kép azért jóval árnyaltabb ennél.

A Népszabadság az egykori kommunista párt, az MSZMP hivatalos szócsöveként hatalmas helyzeti előnnyel indult a rendszerváltás idején, több százezres példányszámmal, jól kiépített infrastruktúrával és kapcsolati tőkével rendelkezett. A menedzsment ügyesen mentette át mindezt a piacgazdaság körülményei közé, és a lap helyzeti előnyét megőrizve a példányszám folyamatos csökkenése mellett is piacvezető maradt. Az objektivitást és a pártatlanságot, illetve a mérvadó jelleget eközben némileg megkérdőjelezhetővé teszi, hogy eközben mindvégig a kommunista utódpárt MSZP volt az egyik résztulajdonosa, amely csupán tavaly adta el több mint 25 százalékos részesedését. Vagyis pártlap volt, akárhogy is nézzük, még akkor is, ha az utóbbi években az MSZP-t is bírálta – de ez inkább már a döglött róka rugdosásának minősül, nem bátor politikai tettnek.

Az ideológiától független sajtószakmai tudás mindazonáltal nem hiányzott. Jómagam is a Népszabadság szerkesztőségében találkoztam igazi újságírói profizmussal, és tanultam meg az alapfogásokat – például azt, hogyan alakítsunk át egy 3000 leütéses cikket két, éppenhogy bővített mondatos rövidhírré fél perc alatt úgy, hogy a lényeg benne maradjon, amikor a 90-es évek végén néhány hetet gyakornokként tölthettem el ott. A lap hangvételét ugyanakkor az egyre zsigeribb jobboldal-ellenesség határozta meg, ami természetesen az objektivitást és a „mérvadást” is negatívan befolyásolta. Ettől persze még nem kellene beszántani, és kulturált újságíró természetesen szolidarizál a más nézeteket valló kollégákkal, ha nehéz helyzetbe kerülnek, de a kép árnyalásához nem árt megemlíteni.

A közhangulatra jellemző, hogy a lap felfüggesztésének hírére azonnal az Országház elé hirdettek tüntetést „a sajtószabadság védelmében” és a „diktatúra” ellen, amelyen a Magyar Idők című kormánylap példányait is elégették, ami meglehetősen sajátos képet fest arról, hogyan gondolkodik a magát liberálisnak és toleránsnak hirdető oldal a sajtószabadságról és az övétől eltérő véleményekről. Pedig mindenki jobban járt volna – főleg a Népszabadság –, ha az utólagos tömegdemonstrációk helyett mindenki rászánta volna azt a néhány ezer forintot havonta, és rendszeresen előfizetett volna a lapra.

Elismerjük, hogy ez meglehetősen prózai gesztus, kevésbé látványos, a Facebookon vagy a Twitteren sem mutat annyira jól, mint egy jó kis tünti, ahol jóízűeket lehet orbántakaroggyozni. De higgyék el: mi, újságírók sokkal jobban örülünk annak, ha előfizetnek a lapjainkra, mintha tüntetnek értünk, vagy a riválisainkat gyújtogatják.