2010. március 24., 09:412010. március 24., 09:41
Ha ugyanis szigorúan ideológiai szempontból tekintjük a különböző pártokat, akkor a Ponta által irányított alakulatnak a szociáldemokrácia elvei alapján az elesettek, az elnyomottak – így például a nemzeti kisebbségek – érdekében kellene kiállnia, mint ahogy azt például a PSD nyugati testvérpártjai teszik. Persze tudjuk jól, Romániában a pártok és az ideológiák mindig is meglehetősen kibogozhatatlan viszonyban álltak egymással, hiszen ez az az ország, ahol annó még a proletár internacionalizmus is tökéletesen összeegyeztethető volt a fasizmusba hajló mélynacionalizmussal.
Nem csodálkozhatunk hát, ha a kommunista utódpárt a „nagy előd” nyomdokaiba lépve egy kis magyarellenességgel próbálja megtépázott imázsát feljavítani, és Ponta a Székelyföld közepén Corneliu Vadim Tudor mellett állva előbb olyan uszító beszédet ad elő, amelyre még a nagy-romániás pártelnök is elismerően csettint, majd egy nappal később azt bírja mondani egy tévéstúdióban, hogy amúgy Tőkés László az, aki még Vadimnál is szélsőségesebb. Valószínű ugyanakkor, hogy Pontát nem elsősorban a zsigeri magyargyűlölet vezérli, amikor Székelyföld-tagadóvá lép elő, hanem az a maxima, amely szerint egy kis magyarozás mindig hozhat néhány százaléknyi többletszavazatot a konyhára.
Főleg akkor, ha az ember a sokadik a választási vereség után éppen ellenzékben sínylődik. Ponta most azt használja ki, hogy a nacionalista diskurzustól amúgy szintén nem idegenkedő PDL az RMDSZ szavazataira szoruló kormánypártként nem vehet részt a maroshévízihez hasonló megmozdulásokon. Akciója ugyanakkor kétélű fegyver lehet. Igaz, hogy válság idején a nacionalista érzelmek felkorbácsolásával szavazatokra válthatók a polgárok frusztrációi, ám a válság nem tart örökké, és a PSD is kerülhet még olyan helyzetbe, amikor szüksége lehet a magyarok voksaira. Még akkor is, ha Mircea Geoană elnökválasztási kudarca után úgy tűnik: a magyarok most nem kérnek a PSD-ből. Viszont vadimi diskurzussal csak azt érik el, hogy ez tartósan így maradjon.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.