2009. május 07., 11:072009. május 07., 11:07
Akkor kétségbeesetten néztem körül néhány négyzetméteres leánylakásomban, és apokaliptikus látomásként jelent meg előttem, ahogy dübörögve érkeznek a teherautók, és megállás nélkül ürítik be az ablakon az émelyítő cukorfejeket. És azok beborítanak mindent, elveszik az életteremet, és ha sikeresen átrágom magam a nyalókahegyen, akkor újabb szállítmány érkezik, mert amíg élek, nincs bocsánat.
Mondom, azóta nem reagálok a reklámokra, de erre a blútútosra felkaptam a fejem, veszélyt sejtve. Angoltudásomból még futotta a handsfree-re, de ez a blútút, ez feladta a leckét. Na majd a férfi az életemből, ő minden kütyü értője, minden telefonmárkának tudja a betű- és számkombinációját, hozzá fordultam tehát a megfejtésért. Hanyagul vetette oda, hogy olyan „vájerlesz”. Ja, akkor abból nagy baj nem lehet, ha nincs drót, drótozni sem kell. Azért túl nagy feneket mégsem kerítettem a dolognak, mert magam is estem már bűnbe.
Évekkel ezelőtt rajtam röhögött minden haverom, amikor kozmetikumokkal házaló barátnőmtől a nyilvánosság előtt megkérdeztem, hogy van-e neki „sztreccsmárk szmútere”. Mert úgye az terhességcsík-halványító, de én akkor még nem voltam állapotos, viszont volt már egy diszkrét csíkom. Persze, mindenki jól felhördült, s még ő is rátett egy kalappal, amikor kioktatott, hogy az nincs, de pont olyan jó a „förming lósn”.
Aztán évekig pironkodtunk, mert úgy kéthavonta valakinek mindig eszébe jutott magasröptű társalgásunk, csak bedobta valamelyik kifejezést, s már dőltek a poénok csőstül, mint az áldás. Azóta jártas vagyok a mindenféle kencék és feszesítők, narancsbőr-, terhességcsík-eltüntető krém pontos magyar nevében.
A szégyent azonban nem moshatom le magamról, anyanyelvem megcsúfolója, amerikanizmusok terjesztője maradtam legkedvesebb barátaim számára. Mentségemre csak annyit suttognék el, és azt is nagyon halkan, nem hárítva, hanem vállalva a felelősséget, hogy én legalább nem nyilvánosságnak szánt reklámanyagban szóltam el magam.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.