Reklámhárító

Akkor kétségbeesetten néztem körül néhány négyzetméteres leánylakásomban, és apokaliptikus látomásként jelent meg előttem, ahogy dübörögve érkeznek a teherautók, és megállás nélkül ürítik be az ablakon az émelyítő cukorfejeket. És azok beborítanak mindent, elveszik az életteremet, és ha sikeresen átrágom magam a nyalókahegyen, akkor újabb szállítmány érkezik, mert amíg élek, nincs bocsánat.

Mondom, azóta nem reagálok a reklámokra, de erre a blútútosra felkaptam a fejem, veszélyt sejtve. Angoltudásomból még futotta a handsfree-re, de ez a blútút, ez feladta a leckét. Na majd a férfi az életemből, ő minden kütyü értője, minden telefonmárkának tudja a betű- és számkombinációját, hozzá fordultam tehát a megfejtésért. Hanyagul vetette oda, hogy olyan „vájerlesz”. Ja, akkor abból nagy baj nem lehet, ha nincs drót, drótozni sem kell. Azért túl nagy feneket mégsem kerítettem a dolognak, mert magam is estem már bűnbe.

Évekkel ezelőtt rajtam röhögött minden haverom, amikor kozmetikumokkal házaló barátnőmtől a nyilvánosság előtt megkérdeztem, hogy van-e neki „sztreccsmárk szmútere”. Mert úgye az terhességcsík-halványító, de én akkor még nem voltam állapotos, viszont volt már egy diszkrét csíkom.  Persze, mindenki jól felhördült, s még ő is rátett egy kalappal, amikor kioktatott, hogy az nincs, de pont olyan jó a „förming lósn”.

Aztán évekig pironkodtunk, mert úgy kéthavonta valakinek mindig eszébe jutott magasröptű társalgásunk, csak bedobta valamelyik kifejezést, s már dőltek a poénok csőstül, mint az áldás. Azóta jártas vagyok a mindenféle kencék és feszesítők, narancsbőr-, terhességcsík-eltüntető krém pontos magyar nevében.

A szégyent azonban nem moshatom le magamról, anyanyelvem megcsúfolója, amerikanizmusok terjesztője maradtam legkedvesebb barátaim számára. Mentségemre csak annyit suttognék el, és azt is nagyon halkan, nem hárítva, hanem vállalva a felelősséget, hogy én legalább nem nyilvánosságnak szánt reklámanyagban szóltam el magam.