Fico – ahogy a manapság divatosan semmitmondó kifejezéssel mondani szokás – „megosztó” személyiség, aki néhány éve egy újságíró és menyasszonya meggyilkolása nyomán kényszerült lemondani, bár az nem bizonyosodott be, hogy köze lett volna a halálukhoz.

Most viszont választást nyerve térhetett vissza a kormányfői székbe.

Arról nem is beszélve, hogy Ficoval nekünk, magyaroknak is van még elszámolni valónk a kettős állampolgárság betiltása és kriminalizálása miatt – még akkor is, ha ez a téma most, az ukrajnai háború árnyékában háttérbe szorult.

Azonban még emiatt sem elfogadható, hogy az ez által kiváltott ellenszenvvel próbálja valaki legitimálni azt, hogy a szlovák kormányfő életére tör.

Hogy ez ma már mennyire nem evidencia, az is jelzi, hogy

Persze tudjuk, hogy Szlovákiában az erőszak és a terror megszokottabb volt, mint a térség más országaiban, a hivatalban levő államfő fiának elrablásától a maffialeszámolásokon keresztül az újságírógyilkosságig véres események sorozata kísérte végig azt az alig több mint három évtizedet, amióta az ország önállóan létezik. A miniszterelnök meggyilkolására tett kísérlet így nem teljesen előzménytelen, még ha döbbenetes is.

A szlovák nyomozó szervek dolga ezért sem könnyű, és azért sem, mert

Ha pedig a második verzió a valószínűbb, akkor ismét csak újabb dilemma előtt állunk: belföldi maffiakörök állhatnak a merénylet mögött, vagy esetleg a Fico-kormány politikájával elégedetlen külső erők?

Bárhogy is van,

Már csak azért is, mert – amint fentebb is említettük – a közbeszéd igencsak elfajult az utóbbi időben, a különböző politikai oldalak képviselői és szimpatizánsai retorikájukban már nem csupán ellenfélként, hanem ellenségként emlegetik egymást – gondoljunk csak arra, hogy a magukat toleránsnak és befogadónak hirdetők csak azt tolerálják és fogadják be, aki egyetért velük, mindenki mást kirekesztenek és démonizálnak.

Igaz, azért a másik oldal sem teljesen vétlen a közbeszéd és a közhangulat elfajulásában.

Romániában is láthattunk már példát erre, amikor a szélsőséges AUR híveivel megostromoltatta a parlamentet, és honatyákat vegzáltatott, mindezt pedig a pártvezér lelkesen „élőzte” a közösségi oldalán.

Vagy itt van a legfrissebb botrány, amikor két volt miniszter, ráadásul korábbi párttárs, Florin Roman és Dan Vîlceanu szóváltása a parlament folyosóin torkollt véres dulakodásba.

Megjegyzendő amúgy, hogy előfordulhat olyan eset, amikor legitim lehet az erőszak alkalmazása az ország vezetői, illetve hatóságai ellen: diktatúrában, vagy ha valamely csoportot – például egy őshonos nemzeti közösséget – durván elnyomnak, és megtagadják tőlük az alapvető jogokat.

Ha naivak[B1] lennénk, azt modanánk: közmegegyezésre lenne szükség arról, hogy az erőszak – pláne a fegyveres erőszak – nem lehet legitim eszköz egy demokráciában. Hogy a „pisztolydemokrácia” nem lehet soha elfogadható politikai rendszer.

A jelenlegi helyzet alapján azonban nagyon nem ebbe az irányba tartunk.