Fotó: Jakab Mónika
A Krónikát – úgy vélem – nagyon sokan kezdetként éltük meg. De ez egy összetett, sokféleképp látható kezdet volt.
2019. október 30., 13:082019. október 30., 13:08
2019. október 30., 15:232019. október 30., 15:23
Először is: kétségtelenül egy generációs kezdet volt az erdélyi magyar sajtóban. Az 1999 őszén megalakult szerkesztőség olyan új nemzedéket indított el az erdélyi médiában, amely nem inkubátorszerkesztőségekben, lassan, kényelmesen „nőtt bele” az újságíró szakmába, hanem abban az éles – és korábban elképzelhetetlen – helyzetben, amelyet éppen a Krónika alakított ki azzal, hogy a hírversenyt helyezte indulásakor a lapszerkesztés középpontjába.
Ugyanakkor néhányunknak, idősebbeknek, egyfajta újrakezdés is volt a Krónika.
E korábbi modell (és felfogás) tarthatatlanságának a felismerése pedig következményekkel járt, éspedig annak tudatosításával, hogy a nyilvánosság működtetése, az újságírói munka önmagában is konfliktusvállaló tevékenység. Persze, nem abban az értelemben, hogy az újságírónak be kell lépnie a politikai arénákba, azaz a politikusok vitapartnerévé kell válnia, hanem inkább annak belátásával, hogy létezik valamiféle újságírói „autonómia”, amelyet védeni kell, amelyért érdemes kiállni.
Emlékszem néhány olyan beszélgetésre, amelyet vezető RMDSZ-politikusokkal (többjük ma már nincs a politika porondján) kellett folytatnom arról, hogy „krónikás” munkatársaim miért azokat a kérdéseket teszik fel, amelyeket jónak látnak, és nem azokat, amelyek a megkérdezettnek inkább „kedvére valóak”.
Ha minderre visszatekintek – némi szubjektivitással, természetesen –, akkor azt is megfogalmaznám, hogy
Persze, mint minden rendszerváltáshoz, ehhez is illúziók tapadtak. A Krónika rálépett az innováció kacskaringós útjára, de nem tudta azt végigjárni. Ennek egyik oka abban rejlik, hogy pont akkor nyílt meg előtte az írott sajtó honi modernizálásának a lehetősége, amikor a nyomtatott sajtó mindenütt visszaszorult, amikor az olvasók számára a fogyasztható és élvezhető tartalmak egyre inkább az internetes – globális – hálózatokra költöztek át. Olyan tartalomipar alakult ki, amely kezdte megszüntetni az irodalmi hagyományokból is táplálkozó, a míves mondatok „becsületét” őrző írottsajtó-tradíciót.
A Krónika kereste a választ erre a kihívásra. Emlékszem azokra a szerkesztőségen belüli vitákra, amelyeket a Transindex Disputa-oldalának a szemlézése váltott ki. Beemelhető-e a klasszikus, sajtóetikailag is jól körülbástyázott első nyilvánosságba mindaz, amit az akkor elszabaduló internetes nyilvánosság felelősségektől mentes, álneves vitái termeltek? Ez volt – például – az egyik olyan kérdés, amely szembesített bennünket, akkori „krónikásokat” a nyilvánosság átalakulásának a kérdésével.
A válaszunk akkor az volt, hogy a sajtó hagyományos felelősségét, annak etikáját feladni nem szabad. Ma úgy vélem,
még akkor is, ha a befolyása e szép új világban kisebb lett, mint volt húsz évvel ezelőtt, az emlékezetes kezdet utáni első időszakban.
Bakk Miklós
A Krónika főszerkesztője 2001 és 2003 között
Tisztelt Olvasó, húszéves lett a Krónika, napra pontosan két évtizeddel ezelőtt látott napvilágot először az erdélyi magyar közéleti napilap, amelynek mai száma születésnapi különszám, mégpedig a 21. évfolyam 5244. lapszáma.
Bosszant, hogy nem találom a Krónika 1999. október 30-án megjelent első lapszámát a sajtótörténeti relikviákat tároló kartondobozaimban, pedig biztosan tudom, hogy megvan, hiszen az elmúlt húsz évben többször is járt a kezemben.
Húsz év távlatából most már hála az égnek kijelenthető, hogy nekem csak epizódszerep jutott a Krónika életében, de nagyon köszönöm a gondviselésnek ezt az 1+2 évet.
Annyira nehéz a Krónikáról írni. És legalább annyira könnyű is. Körülbelül úgy, ahogy az ember a fiatalságát próbálja felidézni.
A román média keményen ostorozza a szerinte orosz befolyás alá került moldovai köztársaságbeli Gagauz Autonóm Tartomány szavazási eredményét. A gagauzok vajon miért nem szeretik a nagyromán jelöltet, és vele együtt az Európai Uniót?
A végén még az a szégyen éri a romániai lakosságot, hogy magyar és/vagy orosz áram és földgáz jön majd a falból.
Bár a román politikumban kétségkívül erős a konkurencia, Nicolae Ciucă liberális pártelnöktől senki sem veheti el az első helyet a hét legszánalmasabb és legröhejesebb kijelentéséért zajló versenyben.
Súlyos, de szükséges döntés volt: Izrael végül bevállalta a kétfrontos háborút az ország népét, államiságát fenyegető terrorszervezetekkel szemben.
Rekordokat dönt a román állam költségvetési hiánya. A túlköltekező kormány valahogy kihúzza a választásokig, de hogy utána mi lesz, arról csak rossz sejtések vannak.
A végén még oda lyukadunk ki, hogy Klaus Iohannis politikai jövője fontosabb Románia sorsánál.
Kialakult az év végi romániai államfőválasztás részvevőinek mezőnye, immár tudjuk, hogy a parlamenti pártok kit küldenek harcba a Cotroceni-palotáért, illetve kik indulnak kisebb alakulatok színeiben vagy függetlenként.
Az Alkotmány 3. cikkelye szerint Románia területe elidegeníthetetlen, ezért is kelt rendszerint közfelháborodást szerte az országban ha valaki – nyilván magyar ember – azt meri mondani, hogy Székelyföld nem Románia.
Immár kijelenthető: Donald Trump egyszerre hihetetlenül szerencsés és hihetetlenül peches ember.
Európa forrong a migránsáradat miatt. Nem csak az éppen lecsengett nagy-britanniai tömegtüntetések jelzik, hogy a hatóságoknak sürgősen lépniük kell, hanem az Európai Unió területén egyre sűrűbben bevezetett határellenőrzés is ezt mutatja.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!