Ám óriási a különbség aközött, hogy a diktatúra fenntartásában kulcsszerepet játszó terrorszervezet ősz halántékú, nyugalmazott tagjai néha összeülnek, és egy-két feles mellett felidézik a daliás időket, és aközött, hogy egyenesen emlékművet állítsanak mindazoknak, akik a Szekuritáté tagjaként aktívan segédkeztek a kommunisták rémuralmának meghosszabbításában, és elsődleges feladatuk a gyilkos rendszer ellenségeinek megtörése, megnyomorítása, sőt megsemmisítése volt.

Ez utóbbi ugyanis nyugodtan nevezhető perverziónak, olyan gesztusnak, amely azt jelzi: az érintettek nemhogy nem bántak meg semmit, de egyenesen büszkék arra, amit tettek. Márpedig Piteşti városában pontosan ez történt: az elmúlt héten nyugalmazott hírszerzők mindazon egykori hírszerző „hősöknek” állítottak emlékművet, akik a „láthatatlan fronton” teljesítettek szolgálatot a román nemzet érdekeinek védelmében.

A sokakat felháborító lépés azt jelzi, a volt szekusok még ma is tényleg meg vannak győződve, hogy helyesen cselekedtek. Ebben persze az is megerősíti őket, hogy továbbra is bőkezű állami nyugdíjat élvezhetnek „áldásos” tevékenységükért, vagyis a rendszerváltás utáni mindenkori kormányoknak is megvan a felelősségük. Mindeközben tetten érhető a terrorszervezet rehabilitálását célzó igyekezet is. Érezhető, hogy egyes körök megpróbálnak egy olyan narratívát elterjeszteni, amely szerint a Szekuritáté valójában hazafias tevékenységet végzett.

Nemrég, minden bizonnyal az elmúlt hónapok magyar–román konfliktusai apropóján a Szekuritáté titkos belső lapjában megjelentek alapján született arról írás, hogyan próbált az egykori titkosrendőrség 1989 előtt külső, jórészt magyarországi aknamunkára és a „reakciós” magyar egyházak, illetve „irredenta” romániai magyarok tevékenységére hivatkozva ellenségképet generálni, és ezzel a saját létét is legitimálni, mint olyan intézmény, amely megvédi a román hazát a magyar veszélytől. Ez persze nem más, mint a Ceauşescu-féle náci kommunizmus fő ideológiájának továbbélése. Amit olyan sikeresen sulykoltak az emberek fejébe, hogy az akkori generációk is továbbadták a fiatalabbaknak, és még ma is termékeny táptalajra hull.

Jó kérdés, mi a teendő ebben a helyzetben.

Valóban az lenne-e a megoldás, hogy a holokauszttagadást büntető törvény mintájára a kommunisták rémtetteit tagadó és relativizáló személyeket is büntetni kell, vagy a szólásszabadság jegyében hagyjuk, hogy mindenki olyan szélsőséges eszmék terjesztésével írja ki magát a kultúremberek sorából, amilyenekkel akarja? Annyi bizonyos, hogy a volt szekusok bátorságához jócskán hozzájárult a felelősségre vonás elmaradása. Nem a besúgókat, hanem a még ma is élő tartótiszteket, a bűnös rendszer működtetőit kellene bíróság elé állítani és elítélni – ahogy a nácik által elkövetett, úgy a kommunisták rovására írható bűnöket sem tekinthetjük soha elévültnek.

Emellett az oktatásnak is fontos szerep jut abban, hogy valós képet adjon arról, mi történt 1945 és 1989 között, mint ahogy arról is, hogy miről is szól valójában a nácizmussal amúgy édestestvér kommunizmus. Már az alsóbb osztályokban sem árt elkezdeni, a gimnazistáknak pedig részletesen el kell mondani, kik voltak a kommunisták, mit tettek, hogyan hajtottak végre tömeggyilkosságokat, állami szintű rablásokat, és hogyan vitték a tönk szélére azokat az országokat, amelyekben a balsors kormányra segítette őket.

Mindez már csak azért is fontos, mert már felnőtt egy olyan generáció, amely nem tapasztalhatta meg személyesen a kommunisták rémuralmát, ezért fogékony lehet az ideológiájukra – pedig a tapasztalatok alapján józan ésszel szinte felfoghatatlan, hogyan terjeszthetők még mindig a szélsőbaloldali, neomarxista eszmék. Mindenesetre csak egyetérteni tudunk a kormány antiszemitizmus és idegengyűlölet elleni politikáért felelős különmegbízottja által is megfogalmazott kijelentéssel, hogy a Szekuritáté rehabilitálását célzó emlékműveknek nincs helyük az országban, ezért a már felállított oszlopot záros határidőn belül el kell tüntetni.

Hogy a kommunista titkosrendőrség emlékeit mindörökre száműzzék a nyilvános terekből a kiérdemesült szekusok melankolikus kocsmai nosztalgiázásainak zárványába. Na és persze a történelemkönyvekbe. Amelyekben maradéktalanul és könyörtelenül meg kell írni mindent az általa elkövetett aljasságokról.